Ma jött haza Keresztapám Washingtonból,gondoltam,hogy kimegyek elé a reptérre.Ki is mentem,de sajnos az éreztem,hogy nem örül nekem.Vagy csak baromi fáradt?Amíg vártam Rá és paráztam,hogy nehogy ne vegyem észre(ez is csak én lehetek)gondolkodtam,hogy miért is jöttem ki ide...Amikor az Unokabátyám jött a nyáron,ugyanott vártam Rá és ugyanezeket éreztem. Csak álltam ott és néztem az embereket,akik csomagjaikat szinte eldobva futnak szerelmükhöz,barátnőjükhöz,szüleikhez akik majdnem ugyanolyan 'fejvesztve' örülnek a rég nem látott családtagnak,szerelemnek.De vannak olyanok is,akikre nem vár senki,csak kiballagnak egyedül,szomorúan egy taxihoz és hazavitetik magukat és otthon ki tudja,hogy mi vár rájuk.Ezen elmélkedve megfogadtam,hogy amikor tudok kimegyek Keresztapám elé,mert Ő ezt nem érdemli meg. Álltam ott és néztem ezeket az embereket.Egészen elérzékenyültem..és persze a paranoiás gondolkodásom beindult,hogy vajon,ha egyszer én is elrepülök kitudja,hogy mennyi időre hova én melyik 'csoportba' fogok tartozni?Aki a Szerelme nyakába ugrik,akit a kutyája vár,akiért kivonul az egész család vagy aki kilép azon a furcsa tükrös ajtón a szemében egy kevés reménységgel,hogy talán várja valaki,majd körbe néz,tudatosítja magában,hogy senki sehol,majd kimegy a forgóajtón,beül egy fekete taxiba és hazamegy?Akármennyire is volt vidám az előző két bejegyzés az életemet még mindig mélyen reménytelennek érzem.Néha azt érzem,hogy nincs senkim,akiben bízhatnék,aki szeretne,akinek elmondhatnám,hogy mi bánt,akinek sírhatnék,akit akár éjfélkor is felhívhatok,ha sírőgörcs kínoz,aki egy kicsit felpörget,ha le vagyok lassulva,aki felhúz a 0fölé egy kicsit,ha épp -10000en vagyok-tehát egy igaz barát.Pedig tudom,hogy Ő(k) van(nak) nekem,de mégis néha nem érzem,hogy merre induljak amikor segítségre van szükségem.Lehet,hogy nem kéne ennyit gondolkodnom?Talán jobb lenne,ha körülnéznék,hogy kinek van rám szüksége?És fordítva: nekem kire van szükségem.Talán itt a megoldás,amiben meglelem a lelkibékémet és valakit aki szeret,tisztel,megbecsül...?"Csak most fogom fel úgy hiszem,mikor életem már én viszem és nem fogod rég 2kezem,hogy nélküled nem létezem.Nekem Te voltál a példakép,de a gyerek látod félre lép,s mikor elkövet már 100hibát,megint Téged hív és Rád kiált. Nagy a Föld nagy az Ég és nem vagy itt velem,csak a szó nem elég gyere fogd a két kezem,kicsi pont vagyok még ki gyermeked már rég s akit várt a világ. Bár úgy hiszem,hogy én vagyok,akit óvnak égi angyalok,de ha bánat ér vagy támadás,már csak árnyékod véd,semmi más.Van olyan,hogy sebzett ló leszek s vágtám sűrű erdőn átvezet,ahol nincs se út,se fény,se híd akkor hangom újra Téged hív. Nagy a Föld,nagy az Ég és nem vagy itt velem,csak a szó nem elég,gyere fogd a két kezem,kicsi pont vagyok még ki gyermeked már rég s akit várt a Világ. Mikor úgy érzem,hogy hős vagyok és az élet engem várt,megint rám köszönnek hajnalok,s megint szükségem van újra Rád Nagy a Föld,nagy az Ég és nem vagy itt velem,csak a szó nem elég gyere fogd a két kezem kicsi pont vagyok még ki a gyermeked már rég s akit várt a Világ.Nagy a Föld,nagy az Ég és nem vagy itt velem,csak a szó nem elég gyere fogd a két kezem kicsi pont vagyok még ki a gyermeked már rég s akit várt a Világ. 
Ez annyira az én szövegemÓjaj...Nem könnyű feldolgoznom/nunk..Amikor fodrászhoz mentem(fogszabályzós nap),álltam a zebrán(az úton)és velem szemben állt egy motoros,bőgette azt a csodát velem szemben én meg csak néztem,csodáltam és éreztem ahogy a vas remeg a fenekem alatt és már az egész testem remeg és vártam,hogy leszálljak.Egy darabig néztem ezt a motorost,pontosabban addig amíg el nem tűnt a perifériámból.Eközben páran meglöktek és a lámpa már másodszorra váltott pirosra.Én meg csak álltam és sírtam.Várom néha még mindig,hogy jöjjön,kezében számomra egy bukóval és robogjunk együtt...De nem robogunk sohatöbbé.Itt nem.  Jóéjt!