GoGo

Köszönöm, itt nem folytatom tovább.

Köszönöm a 3 évet, blogol.hu!

Nem tudom, akarom-e ezt folytatni. Itt nem, az biztos.

Némi agyi perverzitást érzek abban, hogy csak akkor tudok tanulni, amikor a toronyóra éjfélt üt. Vagy, ha nem is éjfélt, de minimum leszáll az est. És én akkor hozzábújok a pszichológia könyvemhez és töltöm a fejembe a tudást, mint most. Nagyon-nagyon.

A hozzábújásról jut eszembe: tegnap találtam egy szív alakú krumplit a karácsonyi-újévi krumplisalátában. Kicsit, bevallom, hiányzik. Vonzhatná már őt a nagybudapest annyira, hogy szuperszónikus vonaton egészen idáig robog. :-(( Hozzábújni lenne most jó.. (To leave you as you are, and if he felt he had to direct you, then direct you into my arms, into my arms, O Lord, into my arms, O Lord)

Megpróbáltam hónapról hónapra összegezni a 2009-es évet, de annyi minden (rossz) történt, hogy képtelenségnek tartottam így. Ezért hát összegyűjtöttem a leg-eket, amik tavaly történtek.

- Legelső: 2009. január 1-én 0:05-kor felhívtam Anyát, hogy BUÉK, mire ő közölte, hogy betörtek a lakásba és, előzetes körültekingetések szerint, a lakás felét elvitték.

- Legmegrázóbb: ZénóZebulont hívtam fel egy márciusi szerdán, hogy megkérdezzem tőle, mi volt a vizsgálaton. És akkor ő közölte azt, amitől mindenki félt.

- Legkudarcosabb: még mindig március, nem sikerült a nyelvvizsgám. Eléggé pofára estem, mert épp "most bebizonyítom" üzemmódban voltam, dehát nem sikerült. Viszont vígaszdíjként Malackával alhatok.

- Legüresebb: még mindig március, az a 8 óra, amikor kiszálltunk a közös taxiból és átültünk egy-egy külön sárga autóba. (a 9. órában egyesítettük erőinket és visszaszálltunk a közösbe)

- Leggyomorgörcsösebb: május 4., 8:00, magyar érettségi. Az első, a debütáló fellépés, majd a többi napok izgulása és várakozása.

- Legbegipszeltebb: Anya keze, 6 hétig. Szörnyű volt.

- Legbüszkébb: Anya azon a tanfolyamon, amin én írtam helyette (mert az ő keze törött), és miután én onnan el, az oktató Anyához oda és megmondta neki, hogy "a lányod nagyon ott van!".

- Legemlékezetesebb: május 8., Szeretett Intézményes ballagtatás és (nem utolsó sorban, sőt inkább elsőben) ZénóZebulon meglepetés-megérkezése a ballagtatásomra.

- Legmeghatóbb: ez együtt van az előzővel. A ballagtatás és az a pillanat, amikor az egész iskola nekem énekelte, hogy "happy birthday to you!".

- Legizgulósabb: június 4. Itthon izgultam és drukkoltam, hogy ne legyen semmi baj a műtéttel. És nem lett, minden jól alakult. Itt kell megköszönni Istennek. Köszönöm!

- Legmaratonibb: nagykorúságomat ünneplő egy teljes hét, amikor mindennap ajándékot kellett nyitni. És a hét végén, egészen pontosan szombaton, pedig volt a nagy, családi Gogóka-ünneplés. Vasárnap pedig királylányos születésnap ZénóZebulonnal.

- Legpontosabb: én vagyok, mert van karórám, amivel tudom az időt. "Nem én kések, a világ siet." (F.Á.)

- Legörömtelibb: az érettségi ajándékom, London. És ott minden.

- Legbosszantóbb: budapesti landolás utáni másfél-két nap, amikor nem tudtuk, hogy a csomagjaink megérkeznek-e egyáltalán Budapestre avagy inkább maradnak valahol a világban. (mert elkeverték őket, illetve a reptéren nem volt jó a csomagszállító szalag.)

- Leghosszabb: az a 3 hét, amit Enyivel és munkával töltöttem. Valamint internátusban.

- Legambivalensebb: felsőoktatási ponthatárok kiderülésének napja. Bejutottam oda, ahova szerettem volna; ugyanakkor féltem is attól, hogy mi lesz (velem, vele és a barátságunkkal).

- Legmagányosabb: a július, amikor azt éreztük, hogy ennek a barátságnak nincs tovább jövője. Mert elszúrtam, mert nekünk már nem jó. (de aztán mégis jó és mégis kell)

- Legvírusosabb: családi, főleg anyai h1n1-gyanús vírus, míg én koszorúslány voltam.

- Legelegánsabb: Bringa és Jőzsi esküvőjén, rózsaszín tülltengerben koszorúslánynak lenni.

- Legpókerarcosabb: amit az esküvőn műveltünk a koszorúslányokkal egymás közt.

- Legsétálósabb: a nyári, éjjeli séták, a parkban ülések, a teraszon beszélgetések.

- Legmeghatódottabb: Anya, amikor felhívtam, hogy a használtcikk piacon megtaláltuk a hegedűmet.

- Legnagyobb és legfélelmetesebb: azaz épület, ahova nap, mint nap okosodni járok.

- Legrózsaszínebb: L.M. és én és a kapcsolat.

- Legszürkébb: ugyanez, amikor száz meg száz kilométerre van tőlem.

- Legszépebb: Nagymamám 90. születésnapi partija, ahol ott volt a rég nem látott testvére és a külföldi rokonok. Volt ott sírás, nevetés, ivás, evés, minden ami kell.

- Legszebb és legerősebb: az, ahogy a legjobb baráti kapcsolatunk kialakult és, ahogy ápoljuk folyamatosan. Ahogy dolgozunk rajta, ahogy nem bírjuk egymást elviselni, ahogy hiányzunk egymásnak, ahogy törődünk egymással. Mindenki csodálja ezt, aki csak tud róla. Néha még én magam is. Nekem van a legjobb barátom a földkerekségen!

- Legszomorúbb: hogy 27-e óta nem hallok többé ugatást és körömkopogást házon belül.

- Legünnepibb: a szilveszter este. Az estét megkoronázó ölelésekkel és a képeslappal, melyen a legszebb szavak találhatók.

- Legtartósabb: a frufrum szilveszteri fonata, ami még mindig nem bomlott ki.

- Legutolsó: bár a hírt már idén kaptam, de valójában tavaly történt. Bringa és Jőzsi elvesztették a kisbabájukat, akiről én még nem is tudtam. Agyammal tudom, hogy lehet még sok baba, a szívemmel mégis nagyon sajnálom.

Tehát 2009 elég vegyes volt. Ha visszatekintek mégis inkább rossznak érzem, mint jónak. Több volt benne a szomorúság, a veszteség, az aggódás, a félelem. Remélem, hogy 2010 sokkal-sokkal jobb lesz és sokkal sokkal több öröm ér mindenkit, mint 2009-ben. Boldog Új évet!

Valahogy sohasem ragadtak meg Cseh Tamás dallamai, de most ezt a dalt hallgatom percek óta. Így, ebben a feldolgozásban, a Budapest Báros fiúkkal karöltve azt hiszem kedvencemmé lett.

"Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk, maradunk itt vagy egyszer majd tovább megyünk?"

Azt hittem, már jól vagyok, hogy tegnap este már jobban fog menni az alvás, hogyha becsukom a szemem akkor nem a kék kistakaros fuleket fogom látni. Azt hittem...

Sose akartam kutyát, mindig is macskás voltam, hiszen ők függetlenek, alig kötődnek valakihez. A saját macskám is olyan, mint amilyen én szeretnék lenni, független. Már 3 órája forgolódtam és tipródtam magammal az ágyban. A legkülönfélébb plüssállatokat szorítottam magamhoz, az összes létező alváspózt kipróbáltam, de sehogyse volt jó. Azon tipródtam, hogy szeretnék-e másik kutyát. Fixíroztam az egyetlen csillagot az égen, mintha sejtettem volna, hogy van valaki mögötte. A kutya kérdés változatlanul az agyamban motoszkált. Oké, tegyük fel: igen, szeretné(n)k egy másikat. Milyet? Kicsit, nagyot, közepeset, fiatalt, öreget? Örökbe fogadottat vagy fajtisztát? Aztán ahogy szűkült a kör, vágyaim kutyája elkezdett körvonalazódni előttem. Kis méretű, rövid lábú, nagy fülű, pöttyös orrú, kék takarós, barna foltos, röfögős... Ahogy egyre tisztábban láttam, hogy milyet is szeretnék, egyre jobban kezdtem sírni. Rájöttem, hogy én a Csücsit szeretném!

Hiába lenne másik, már nem lenne ugyanolyan. Hogyan is lehetne... Természetesen tegnap bírtam megtekinteni a tévében a 102 Kiskutya című nagysikerű alkotást, amit végignyöszörögtem. Lehet, hogy egy identitás zavaros papagájt kéne beszereznem, aki biztosan állítja magáról, hogy ő nem rottweiler, hanem mentőkutya!

Megijesztenek a zajok, félek a saját otthonunkban, mert nincsen aki őrizze a házat, aki azonnal jelezzen, ha valami gyanúsat észlel. A macska néha megáll a szoba közepén, körülnéz, keresi a barátját. Keresem néha én is. Amikor leérek a földszintre, keresem a szememmel, merre lehet? Ágyon nincsen, kosarában nincsenn és mire a konyhába érek, rájövök, sehol sincsen. De ha becsukom a szemem, azonnal látom a kék kistakarós füleket. Én mindig mondtam, hogy a barnához illik a kék, csak ezt senki nem hitte el nekem. Gondolkodom, mi esne most jól? Egy baráti vagy egy szerelmes ölelés, egy váll amin sírni lehet? Nem, egyikse nem. Valójában magam sem tudom. Egyet viszont tudok: egyedül most nagyon félek.

Többre most nem futja, post nélkül pedig nem megy...

"Én én vagyok magamnak, s neked én te vagyok, s te én vagy magadnak, két külön hatalom. S ketten mi vagyunk. De csak ha vállalom." Radnóti Miklós (bár L.M. is mondhatta volna)

"Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, hiába szállnak árnyak, álmok, évek." Juhász Gyula

"Akkor lehetsz boldog, ha rájössz, hoyg a ragaszkodásod tárgya nélkül is az lehetsz. A függetlenség az igazi megváltás érzése." Ismeretlen

"Nem én kések. A világ siet." Fodor Ákos

"A szerelem vak, a barátság pedig becsukja a szemét." Nietzsche

Sokszor neki akartam állni ennek, még éltében, de sosem volt rá elég időm. Most viszont kénytelen vagyok kiírni azt a sokmindent, amit önnön valója adott nekem, nekünk.

Emlékszem, május volt és zuhogott az eső. Anyával megbeszéltünk egy találkozót, de elkésett. Én álltam a zuhogó esőben, mérges voltam, mert ennyi idő alatt már hazaértem volna. Mikor végre megérkezett nem ülhettem be a szokásos anyósülésemre, mert ott lihegett egy eb. Várt már rám, mint utólag megtudtam, Anya mondta neki, hogy értem indulnak ebben az esőben. Erre csak még mérgesebb lettem, mert egy eb ne foglalja el az én helyemet, és erről nem is voltam hajlandó vitát nyitni. Én helyem, én voltam itt előbb. Punktum. (a látens segítő énem persze előjött belőlem, hisz a kutyát megmentették, mert a gazdája fia verte, rácsukta az ajtót, bántotta őt. Szóval valahol, az egyik felemmel mégis akartam. Valahol.)

Na, de amikor Anya kiszedte az autóból és megláttam a két hatalmas, óriási, Gulliver fület, a négy apró lábat és hogy az egész kutya nem magasabb, mint a combközepem, hát teljesen oda meg vissza voltam. Ezt persze senkinek nem mutattam, mert váltig állítottam, hogy nekem NEM KELL kutya. Nem és kész. Szinte elfogott a pánik, amikor először egyedül maradtunk otthon ketten, Anya nélkül. A kutyát sétáltatni kellett volna vinni, de a kutya nem akart menni. A kutyára én csúnyán néztem, szépen néztem, birizgáltam, húzkodtam, toltam, de őnagysága nem akart megmozdulni. Végülis, már magam sem tudom hogyan de, kituszkoltam és véghez vittük a műveletet. Ekkor még mindig az volt, hogy a kutya nem marad(hat) nálunk, mert nem és pont. De a Sors úgy hozta, hogy mégis itt maradt velünk. És milyen jó lett neki. Nekünk.

Volt itt minden, mi kutya szem-szájnak ingere. Illegalizált Balatonozás, 8-éjfélig munka, Szeretett Intézménybeli látogatás, ágyban alvás, mászkálás, macskával alvás, többi kutyával barátkozás és a többi, és a többi. Az elmúlt 9 hónapban, ahogy teltek az évei, jöttek a rosszak is, mint például az a rákos daganat, ami 3 hét alatt nőtt akkorára, mint az ő kis feje. Ez egy kutyának elég megterhelő, de mi mindent megtettünk. Megműtötték, mire ő (a lábadozási időszak után) újra gyerekkutya lett. Játszani akart, mikor hazaértünk, dobálta magát össze meg vissza, úgy örült nekünk. Előjött belőle a kutyalány, a kutyafiúk örömére, és akit tudott becserkészett magának. Letagadhatatlan kurvának gondoltam akkoriban. Együtt sétált a macskával, és reggel csekkolták egymás száját evett-e már aznap reggel valaki valamit?

Bő egy hete viszont valami tönkrement, mert hirtelen, egyik napról a másikra furán kezdte venni a levegőt. Anyuval gyanúsan néztünk egymásra, de jött az ünnep nem lehetett semmit csinálni. Csillagbogárka napról napra rosszabbul lett, tegnap már a száján is próbálta venni a levegőt, de nem ment. Nézett Anyára, nézett a macskára, nézett rám a kérlelő szemeivel, láttam benne "Segíts!", de mi nem tudtunk. Mellé ültem, feküdtem, kuporodtam, hogy érezze: ott vagyok. Betette a fejét a kezembe és úgy próbált kisebb-nagyobb levegőket venni. Tegnap reggel Anya elhatározta, hogy ma, mivel már nincs ünnep elviszi őt az Állatklinikára. Beültek reggel az autóba, Csillagbogárka már nagyon nem kapott levegőt, de még hősiesen küzdött. Körülbelül fél úton próbált még egy nagy levegőt venni, aztán begömbölyödött és elaludt.

Anya visszajött vele, én pedig egyszál pizsamában kimentem, mert ezt nem hittem el. Nem hittem el, hogy nincs több körömkopogás, több röfögés, több hátsó kétlábon ugrálás. Ahogy ott ültem mellette és csak simogattam, kérleltem, hogy ne haragudjon rám, amiért utáltam az elején. (A blogos társadalom egy része valószínűleg klinikai esetnek gondol, mikor ezt olvassa, de akinek van/volt kutyája, megérti) Ahogy ott ültem mellette, szinte láttam, hogy mozognak a fülei, ahogy levegőt vesz. Bárcsak... Azt hiszem, ez a halál az, amit (ha már halálban kell gondolkodni) kívántam neki. A békés, nyugodt elalvás. Pizsamában, átfagyva visszajöttem a lakásba, szinte hallottam, hogy utánamkopog és kérlel, hogy tegyem fel az ágyra, mert ő is fázik. Kék kistakarójával betakartuk, Anyuval loptuk neki, mert úgy gondoltuk, hogy illik hozzá a kék. Ha ránézek olyan mintha csak úgy simán szimplán aludna, de hiába mondtam neki bármit, ugye lehetetlenség, hogy újra levegőt vegyen.

2009 elég dolgot vett el tőlünk, köszönjük mostmár igazán elég. Nyugodj békében, Csücsölde! :(

Angyalok díszítették idén - ezzel még tartoztam!
(valójában én voltam)

Jézuska tojt nekünk családilag kiállítás belépőt a Boticellitől Tizianoig-ra és mi, családilag, ma voltunk hivatottak elmenni rá. El is érkeztünk a tett helyszínére, bár én szúrós kedvvel, de gondoltam kultúrálódom kicsit és majd jó lesz. Már a ruhatárban fennakadtam azon, hogy nem hagyták hogy bevigyem a (szerintem) kisméretű táskámat. Mert bizony van szabványméret, mert félnek a teremőrök (akik nem Tabáni Istvánok), hogy lekapnak a kedves látogatók egy képet a falról és csak úgy hip-hop kisétálnak vele a kiállítódásról. Ezen össze is vesztem a ruhatárossal, de meggyőztem magam, hogy ő nem tehet róla, ez A szabály.

Épp már kezdtem volna szeretni a képeket, mert erről Szeretett Intézményes tanulmányaim során szó volt, amikor elém tömörült egy óvoda nagyságú kiscsoport eltakarva a képet és a kép tájékoztatóját is. Ezzel is megbarátkoztam (vagy legalábbis igyekeztem), mert nem tehettek róla, hogy ennyien vannak és, hogy ők is 4-től tekinthetik meg a kiállítást. Egészen közel mentem a kiíráshoz, mert elolvasom, ha már megmondják, hogy mit kell látnom a képen. Épp az egyik általam ismert művészeti módra mutattam rá az ujjammal Anyának, amikor az óvodás csoport egyik nagyobb testű tagja meglökött és kissé nekivetődtem a kiírásnak. Ezután a kisebb baleset után odalépett hozzám a nemkedves biztonsági- és teremőr és nemkedvesen felszólított, hogy "NE NYÚLJ HOZZÁ a kiíráshoz!" Oké, nagymedve, téged biztos nem tudna senki nekilökni a falnak, mert akkora vagy, mint egy sorház. De ezt is az "Ő feladata, ezt adták neki, szegény" fiókba tettem (miután túltettem magam a kurvaanyázáson, plusz Anya csitítgatásán).

Épp elkezdtem volna egy másik képet szeretni, amikor megcsapott egy illat. L.M. szerint én szagértő vagyok (szakértő helyett), így nem csoda, hogy megéreztem azonnal. Nem csoda, hogy megéreztem, mert L.M. illata volt ez (ki másé?). Ez most nekem hiányzós-csalódott-akarom-de-talán-mégsem illat. Nem tudom hova tenni ezt, majd gondolom helyére kerülnek a képkockák. Egyszer. (mindenesetre ő engem némileg kitörölt az életéből a la virtual. ám azzal áltatom magam, hogy kamu az egész. és béna a virtuális rendszer. adja neki az ég! mert különben felé és ellene fordítom az egész univerzumot!) Ahogy nézegettem a képeket, a szemem már csak a kiírásokra fókuszált, a képek helyett. Aztán az egyik teremben úgy gondoltam, hogy nekem aztán semmilyen kiállítás tervező, képzőművész, belsőépítész ne mondja meg, hogy mit lássak bele a képekbe! Nem olvastam onnantól a kép alá/fölé/mellé írásokat - így viszont tudatlannak érzem magam. Nem kicsit.

Miközben (próbáltam magam átverekedni a kép alá/fölé/melléírásokat olvasó tömegeken) bandukoltam a termekben rájöttem, hogy ezt Képzőművésszel mennyivel jobb lenne nézni. Úgy értem, mondaná a képek történetét az andalító, altató hangján, néhány történetbe beleszőné Bambit, és egészen biztos vagyok benne, hogy mire kijönnénk a kiállításról kinőne a szakállam. De azért hiányzik! Úgy értem, nem Képzőművész, hanem az egész Szeretett Intézmény.