GoGo

"annyit blogoltál hogy ha kinyomtatnánk körbeérné a földet"

Köszönöm, ZénóZebulon! :)

Azt gondoltam, hogy az idei Karácsonynak nagyon csodásnak kell lennie. Sok minden komoly dolog történt idén, ezt méltón kell megünnepelni. Persze, nálunk semmisem sikerül úgy, ahogy eltervezni az ember, vagy ahogy normálisnak tűnne. Ennek ellenére azt gondolom, a lelkem mégis ünneplőbe öltözött. Meglepetés sms is érkezett a messzi-messzi Víztorony városából, aminek örültem. Egyébként a legváratlanabb emberektől kaptam karácsonyi smst, de örültem.

Idén Karácsonykor éreztem először, hogy az Angyalok valóban a földre szállnak ilyenkor. Az én Angyalom éjfél után hozzám jött először. Épp a karácsonyi érzelmi válságot éltem át, amikor eszembe jutott egy nem épp karácsonyi emlék. Épp csak eszembe jutott az emlék, máris itt termett egy fura érzés. Épp ZénóZebulonnal beszéltem, aki lefordította nekem ezt az angyalnyelvet Gogónyelvre, és innentől tudtam, hogy a Karácsony már csak szép lehet, mert itt járt a saját Angyalom.

Ideült az asztal sarkára, egészen közel hozzám, aztán pedig körbejárt itt mindent szépen. Megnézte, hogy (micsoda kupi van a szobámban) hogyan élünk mi itt lent, mi minden változott mióta ő már nem ezen a földön ténykedik. Gyors volt és lényegretörő. Átadta a karácsonyi üzenetet, aztán szinte egy pillanat alatt tovaszállt, hiszen sok helyre kellett még mennie. Legszívesebben megfognám azt a bizonyos ezüstfonalat, ami minket összeköt, és csak szorítanám, mint gyerekkoromban a kutyás lufit. De ilyet nem csinálhatok. Maximum megállhatok néha egy-egy pillanatra és elgondolkodhatok az Életen. Másokén, az övén és a sajátomon. Ahogy fadíszítés közben néha meg-megálltam ezen elgondolkodni rengeteg dolog jutott eszembe Vele kapcsolatban. A miértre, és a hogyanra még mindig nincs válaszom, de majd ez az idő is eljön. És ahogy feküdtem szépkorú Nagymamám ágyán félálomban, mert bizony 3 éves korom óta először kidőltem Szenteste, eszembe jutott az a karácsonyi sms, amit utoljára kaptam tőle. És az is eszembe jutott, hogy mennyire mérges voltam, hogy nem szóban kívánt kellemes ünnepet. Minden azóta kapott dolgomat visszaadnám, ha újra szóba mondhatná, hogy "Kellemes Ünnepeket!".

A fejemben motoszkál egy vers már napok óta. Csak néha jutott eszembe, de akkor csak ez. Motosz-motosz-motosz. Néha kimaradtak sorok, szavak - nem jutottak eszembe - de azért tovább szavaltam a szavalnivalót magamban.

Ma épp guggoltam az aparáttal a kezemben, Tortást fotózva, aki mára királylánnyá változott (Gucci órás pedig királyfivá - de erről majd később), és akkor eszembe jutott, hogy melyik az a vers. És eszembe jutottak az eddig kimaradt sorok, szavak. Ezt be is írtam a Google-be, miután hazaértem, és Tisza Kata blogján a ezt találtam. Kicsit egyetértek, kicsit tetszik, kicsit gondolkodnom kell ezen az egészen. Hogy miért most, miért ez a vers jutott nekem eszembe? Az egyszer biztos, hogy nem szabadulok már soha többé tőle.

A vers egyébként a következő:

Pilinszky János: Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nemis lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.

Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Dühöt érzek. Olyan dühöt, ami nem fog elmúlni egy ideig. Azért nem, mert engem ebben a formában ne korlátozzanak és ne tegyenek olyanná, amilyenek ők. Valamint dühöt érzek magammal szemben is, mert nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy rájuk vágjam az ajtót és itthagyjam őket. Bármit is mond Bolondítógyógyító (vagy bárki más) én befejeztem a velük való tárgyalást, mert az ember lánya csak addig jó náluk, amíg azt csinálja amit ők akarnak. Szerintem valójában elkezdték építeni azt a tornyot, amibe a következő szülinapomkor bezárnak, én meg elkezdhetem növeszteni a hajamat, ha szeretném hogy valaki kiszabadítson.

Így nem igazán lehetek/tudok jó barát lenni. És ez (megint) félelemmel tölt el. Mert bár biztos nem ezen múlik, de én nem vagyok közel és nem tudok bármelyik pillanatban átmenni, ha fél, ha egyedül van, ha jó kedve van és meg akarja velem osztani, ha rossz kedve van és fognom kellene a kezét. És majd lesznek olyanok (vagy akár egy másik) aki el fog tudni menni, fogni a kezét. Mert nyilván vannak ilyenek. És én akkor még ennél is dühösebb leszek, magamra.

Valójában, ha észérveket sorolnak fel, meggyőzhető vagyok, hogy van ilyen, hogyha az ember lányával sokszor találkozol akkor megutálod. És, hogy jobb először nem nagy dózisban és csak ritka találkozásokban adagolnunk egymást. És, hogy valószínűleg ez nem célzás volt. Plusz, amikor az ember így érez akkor azt próbálja titkolni, nem kimondani és csak kerülni a másikat. És, hogyha ilyet mond az az attól való félelemre utal, hogy elmúlik az, hogy most jó. (köszönöm a világmegváltó gondolatokat by Ritám)

Hold up
Hold on
Don't be scared
You'll never change what's been and gone
May your smile (may your smile)
Shine on (shine on)
Don't be scared (don't be scared)
Your destiny may keep you warm

Épp zötykölődtünk a kombiné villamoson átal vala a Petőfi hídon, mikor kinéztem a Duna feletti égboltra és (kissé lefáradtan, 2 zéhá után) a következőt mondtam:
- Nézd, ott a Nap! Jé, sütne a Nap. Ha tudna. De nem tud. Rossz nap ez a Napnak.

Szerelmesem a nevemben elnézést kért mindenkitől, aki most egy légtérben tartózkodott velem, hogy ezt át kellett élniük. Hát így volt ma az idei utolsó villamosozás with him.

Now the sky could be blue
I don’t mind
Without you it’s a waste of time
Could be blue
I don’t mind
Without you it’s a waste of time

Well the sky could be blue
Could be grey
Without you I’m just miles away

Vannak mondatok, periódusok ebben a kapcsolatban, amit nem értek. Annyira nem értem, hogy megrökönyödve állok egy helyben, sok percig, miközben úgy érzem magam, mint akit leöntöttek hideg vízzel. És rám is fagyott a víz, mert hideg van. Hiszen ma volt az utolsó nap, hogy találkoztunk, a többit jövőre. (ez a mondat ijesztő!) Az én Szerelmesem száját pedig a következő mondat hagyta el (ez is ijesztő): "nem jó valakivel sokszor találkozni, mert akkor egy idő után megutálod." Akkor most felsorolnám, hogy kiket "utálok".

Utálom Anyát és az egész családot (ez mondjuk néha nem áll messze az igazságtól), ZénóZebulont és Tortást is utálom, fúj! Velük találkozom talán a leggyakrabban. Utálom Cuncit meg Boszit is. Társlányt és az egész egyetemet, valamint Nővéremet, és Anya egész munkahelyének dolgozóit. Régen utáltam az egész Szeretett Intézményt (itt nem emelnék ki senkit). Hát így állunk, "mindenkit egyformán utálok". (csak én ezt az egész bekezdést nem gondolom komolyan)

Reggel mikor könnyek közt rohantam a buszhoz, hogy beérjek vizsgázni, eszembe jutottak azok az emberek, akikkel nem baj, ha nem találkozom mindennap. (nem sírtam csak a szemem allergiás a hidegre) Sőt nem is kell beszélnünk, tudjuk, hogy mi van a másikkal. És, ha egyszer mégis úgy hozza a sors, hogy le tudunk ülni és beszélgetni egy kicsit, onnan folytatjuk a témát, ahol abbahagytuk a legutóbbi találkozáskor. És ez nagyon jó érzés! Ha az érzéseknek lenne színük, ez olyan...kékes-zöld, zöldes-kék. Ilyenekkel foglalkozom, ahelyett, hogy tanulnék...

Ma, hogy a lefagyasztott magamat felolvasszam és vidítsam, vettem egy sapka-kesztyű duót, ami fehér. Mindezt Társlánnyal bírtam megtenni, majd csatlakozott hozzánk Tortás is. Ők ketten elneveztek engem Hókirálynőnek. Szóval mától én így. :-) 

Nem kell, hogy beszélj hozzám vagy, hogy foglalkoztass. Nekem az is elég, hogyha beülhetek egy sarokba és nézhetem, ahogy működsz. "Akár csak egyetlen porcikádat, de leginkább egész lényedet, az a legjobb." A vége már Grace Klinika, szóval én (természetesen) nem vagyok ennyire szentimentális. Csak "egy vicceskedvű fénylő lény szemében elmerülve, megnyugszik itt mindenki, aki most fél". Ennél jobban, többet nem is mondhatnék. Köszönöm, Tibi!

Újra boldogság van a Futrinka utcában! :-)

Megszólalt a szótlan vágyak hegedűje, mint a fenti videóban is hallható, és újra meg újra meg újra nevetek. Ezek a vonósok, ebben az Oasis számban jelentik nekem most azt amitől mosolyra húzódik a szám. Újra. 

Tegnap, először, jött felém igazi mosolygással. Amikor ezt valakinek elmesélem, mindig kicsit elpirulok és behúzom a nyakam, mert látom magam előtt azt az embert, aki extra pasisan baktatott felém és szüntelenül csak mosolygott. Rám. Aki csak azért mutatta meg nekem a fenti zenemuzsikát, mert észben tartotta, hogy hegedű szerelmem van. És, aki hajlandó volt körülbelül 5x visszatekerni az első pár másodpercre, hogy sokszor hallgathassam meg. A végén már a vállában volt a fejem, mert annyira gyönyörűnek tartottam ezt a számot. De tulajdonképpen, ha csak ülünk a csendben, az is jó. Vagy, ha együtt okosodunk, az is. Vagy, amikor ő okosít engem :-) 

(következik a mai szemérmes-szerelmes rész. aki nem bírja, nem tolerálja az ilyet, még kiszállhat.)

Attól is teljesen oda meg vissza vagyok, hogy mennyire tiszteli a kéréseimet és engem is. Hogy tényleg csak addig a bizonyos határig megy el, ameddig. Hogy nem erőszakos, hogy kivárja, hogy én lépjem meg a következő lépést. Hogy már a második, ő általa kitalált, becenevemet hallom a szájából és, hogy kikísér a metróhoz. És még le is jön velem, és megvárja a metrót. És és és, hogy nem várja el tőlem, hogy megváltozzam miatta. Sőt szerinte ez a legnagyobb önzőség lenne tőle, ha ilyesmi vagy akár ehhez hasonló megfordulna a fejében. Elvisel az összes hülyeséget, amit kitalálok sőt még rá is tesz egy lapáttal. Én ezen pedig hangosan kacagok (ezt szokta mondani), ő pedig csak néz engem és mosolyog. Természetes cukkolni is szokott, és én be is dőlök az összesnek. Amikor rájövök, akkor rögtön ugrok... és akkor a következőt mondom neki: "mélyről feltörekvő, bugyborékoló, vörös és fekete dühöt érzek irántad!" de ez persze egyáltalán nem komoly. És ezt ő is tudja. 

(csak azt sajnálom, hogy tegnap tudtunk utoljára találkozni kettecskén ebben az évben. félek is a sok héttől, amit ő a Víztorony városában tölt, de majd igyekszem türelmesen kivárni azt a napot, amikor felérkezik újra a nagy Budapestre. csak óvatosan utalok erre, mert a végén még azt gondolja, hogy nem vagyok normális. és mennyire igaza lenne.)   

Kategorikusan háttal áll nekem a mozgólépcsőn, kategorikusan felhív, hogy mi van velem és kategorikusan megkér, hogy tanuljunk együtt, ugyanakkor elég undok. Pedig érzem, hogy valójában nem így tenne. Továbbra is szakiként működik a netbookomon, és továbbra is beszélünk meg találkozásokat.

Monoton ragaszkodással várom, hogy találkozzunk és amikor végre beteljesül, kiszaladnék a világból. Egy helyben várom, hogy megerősítsen abban a hitemben, hogy ez bizony általa is egy kapcsolat. Úgy értem, hogy ő is úgy érzi, nem csak úgy mondja. Kényszeresen és kiűzhetetlenül érzem az illatát az orromban, csak mostmár egy csipetnyivel más érzés kötődik hozzá. Azaz érzés, hogy én nem akarok (a földön járni) szentimentális lenni, csak egy kicsit boldog. Na jó, az 1 hétnél kicsit tovább. A baj az, hogy még hajlandóságot sem éreznek a nem létező csápjaim a megbeszélésre. Ezzel egyenes arányban találkozom kedves párocskákkal az utcán. Rájuk mostmár más féle vágyakozással nézek. Ez a "vajon lesz-e még belőle valami?" vágyakozás ez, az illatával az orromban.

Mégis együtt töltünk órákat, mégis ellenséges és én mégis várom, hogy megforduljon a mozgólépcsőn. És elhallgattasson. De most egy ideig nem fog, Ha akar, befogja a számat; ha nem, sosem akarta. Ha így gondolok Rá, könnyebb elfogadni. Nem könnyű, könnyebb. (ezen felül pedig nem értem)