GoGo

Kategorikusan háttal áll nekem a mozgólépcsőn, kategorikusan felhív, hogy mi van velem és kategorikusan megkér, hogy tanuljunk együtt, ugyanakkor elég undok. Pedig érzem, hogy valójában nem így tenne. Továbbra is szakiként működik a netbookomon, és továbbra is beszélünk meg találkozásokat.

Monoton ragaszkodással várom, hogy találkozzunk és amikor végre beteljesül, kiszaladnék a világból. Egy helyben várom, hogy megerősítsen abban a hitemben, hogy ez bizony általa is egy kapcsolat. Úgy értem, hogy ő is úgy érzi, nem csak úgy mondja. Kényszeresen és kiűzhetetlenül érzem az illatát az orromban, csak mostmár egy csipetnyivel más érzés kötődik hozzá. Azaz érzés, hogy én nem akarok (a földön járni) szentimentális lenni, csak egy kicsit boldog. Na jó, az 1 hétnél kicsit tovább. A baj az, hogy még hajlandóságot sem éreznek a nem létező csápjaim a megbeszélésre. Ezzel egyenes arányban találkozom kedves párocskákkal az utcán. Rájuk mostmár más féle vágyakozással nézek. Ez a "vajon lesz-e még belőle valami?" vágyakozás ez, az illatával az orromban.

Mégis együtt töltünk órákat, mégis ellenséges és én mégis várom, hogy megforduljon a mozgólépcsőn. És elhallgattasson. De most egy ideig nem fog, Ha akar, befogja a számat; ha nem, sosem akarta. Ha így gondolok Rá, könnyebb elfogadni. Nem könnyű, könnyebb. (ezen felül pedig nem értem)