A fejemben motoszkál egy vers már napok óta. Csak néha jutott eszembe, de akkor csak ez. Motosz-motosz-motosz. Néha kimaradtak sorok, szavak - nem jutottak eszembe - de azért tovább szavaltam a szavalnivalót magamban.
Ma épp guggoltam az aparáttal a kezemben, Tortást fotózva, aki mára királylánnyá változott (Gucci órás pedig királyfivá - de erről majd később), és akkor eszembe jutott, hogy melyik az a vers. És eszembe jutottak az eddig kimaradt sorok, szavak. Ezt be is írtam a Google-be, miután hazaértem, és Tisza Kata blogján a ezt találtam. Kicsit egyetértek, kicsit tetszik, kicsit gondolkodnom kell ezen az egészen. Hogy miért most, miért ez a vers jutott nekem eszembe? Az egyszer biztos, hogy nem szabadulok már soha többé tőle.
A vers egyébként a következő:
Pilinszky János: Egy szenvedély margójára
A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nemis lenne.
Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.
Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.
