GoGo

Kedden volt évadzáró, ismét nagyot ütött.

"Hülye, béna, idióta.. nem is hiszem el, hogy képes vagyok erre! Egy hülye lúzer vagyok, hogy az a... Lehetnék otthon, ehelyett, én hülye.. Én csak vártad rád és vártam és közben ezt a béna, idióta megalázó dolgot csináltam... Gondoltam, hogy építek egy házat, de én nem építek házakat, én sebész vagyok! És most egy béna vesztesnek érzem magam. Új ember lett belőlem, de Te nem jöttél! És mostmár mindennek vége, mert későn jöttél haza, és még azt a hülye pezsgőt se találtam meg!"

Veszélyes ez az internetes naplózás, paranoid egyéneknek különösen nem ajánlott. Nem véletlenül találok ki gúny- és beceneveket mindenkinek, kivéve magamnak. Talán olyanok is idetévednek, akiknek semmi közük ahhoz, hogy a legmagányosabb/legszerelmesebb, legboldogabb/legszomorúbb pillanataimban mit gondolok. Igen, nem kéne írni ilyet, ha ettől félek. Dehát ki gondolja, hogy valaki pont ide talál ahelyett, hogy például az www.answers.com -ot olvasgatná.

Sokan 'vádoltak' már exhibicionizmussal és, hogy fasznak kell ez nekem? És egyre gyakrabban teszem fel magamnak én is a kérdést. Az egy, hogy segít élni, meg az is egy, hogy már mániám. De az is egy, hogy bárki, akárki megtalálhatja és az is, hogy néha túlnyílok a szükségesen. Ma sok mindent nem értek, többek között magamat se.

A családom mostanában kedves velem, komolyan vesz. (persze csak addig, amíg azt csinálom, amit ők mondanak. micsoda fürerek!) Kérdezgetnek, hogy mi van velem és mi van a szerelemmel. Én pedig gondoltam egy nagyot és mostanában őszintén beszélek velük, meglássuk mi sül ki belőle. Néha nagy levegő kell és sikítok belülről, hogy nem, nem, NEM!, de dezertőr vagyok, leszek és megváltoztatom az idióta szokásaikat. Ők pedig őszintén beszélnek velem.

És mire befejeztem ezt a postot, rájöttem: azért se maradok csendben!

Smink le- és fogmosás közben próbáltam megfogalmazni ezeket a rózsaszín dolgokat. A tükörből visszanézett rám egy lány. Ez a lány ott szemben a tükörben még a fogmosást is fülig érő vigyorral bírta lebonyolítani. Ez a lány tényleg csak vigyorog naphosszat, még a Nagyintézményben is - általában Vele. Bent, persze, elővesszük a legdisztingváltabb énünket és kellő távolsággal haladunk egymás mellett. Na, nem mintha titok lenne vagy bármit is szégyellni kellene, egyszerűen így jön ki.

De, ahogy elhagyjuk az egyetemi körletet, el sem engedjük egymást. Se a villamoson, se a metrón, se az ellenőröknél, se a mozgólépcsőn. A mozgólépcsőn persze muszáj, mert egyszer annak is vége van. És nekem jutott az a hálátlan feladat, hogy szólni kell, amikor vége. Mindig a legjobb pillanatban ér véget a mozgó szerkezet...

(figyelem! a mai adag extra rózsaszín rész következik, aki nem bírja, még kiszállhat!)

El vagyok varázsolódva, azt hiszem most már majdnem teljesen. Az illata, a szeme, a keze, az érintése, a szavai meg, ahogy bánik velem... egyszerűen elmondhatatlan. A tudat, hogy az lehetek mellette, aki minden 'vágyálmom' mellett lenni akartam egyszerűen… tényleg nem talál az ember lánya szavakat. Minden olyan gyorsan történt, hogyha visszagondolok, egy pillanatnak tűnik az egész, most pedig Ő és én, szóval...értitek. Nem hittem, hogy egy hét alatt beleesek valakibe így, mint ló a gödörbe (by Nővérem). A mindennap találkozás, a sok virtuális és nem virtuális beszélgetés úgy látszik életveszélyes, viszont nem károsítja súlyosan az én és környezetem egészségét. Úgy, hogy az illata mindig benne van az orromban, nem tudom onnan kiszedni sehogy; hogy várom a reggelt, amikor találkozunk. (én meg a reggel, hahaha..) Hogy képes leszek nem figyelni egy előadáson és csak fogni a kezét, illetve ő az enyémet. És közben még a netbookomat is megszereli, hogy ne menjen el folyton aludni ez a rendkívül álmos elektronikus szerkezet. Hogy képes lennék azért bemenni arra az órára, amire azért nem járok, mert szeretem azt a tárgyat, hogy együtt tölthessük az időt. De nem megyek be, hanem összeegyeztettünk még egy találkozót, az otthonunk félútján, hogy még a hazautazása előtt tudjunk találkozni. Hogy tényleg egész nap csak mosolygok, akkor meg még jobban, amikor kedvesen megkérdezi, hogy "mi vaaan?", én pedig nem tudok válaszolni, mire ő homlokpuszival próbál válaszadásra bírni. Nem tudok neki válaszolni, mert hát, azt mégsem nem mondhatom neki, hogy "Te vagy."

Ha valaki megkérne arra, hogy írjam le, próbáljam meg definiálni azt, amit most érzek azt hiszem, nem menne. Hiába tudtam ma 5 percig megállás nélkül hadoválni arról, hogy miért tartom úgy a kávéscsészét, ahogy, ezt az érzést nem nagyon tudnám leírni. Hogy melyik érzést?

Azt, amikor még van 2 perc míg jön a metró és egyszerűen csak magához húz, és megölel vagy, amikor csak úgy odahajol hozzám és megpuszilja a homlokomat. Vagy a kettőt kombinálja. Vagy amikor már eltelt a 2 perc, kékmetrózunk és én beillesztem a kabátgallérja és a válla közé a fejemet és a szemüvegem mágnese hozzáragad a kabátcipzárjához és ezen annyira röhögünk, hogy a végén sietnünk kell leszállni, mert a végén becsukódik előttünk a metróajtó. Azt sem tudom leírni még, amikor pesti szlenget használok és az ő leghűségesebb városi fogalomtára egészen másképp értelmezi ezt, és nekem hosszasan magyaráznom kell, majd a végén megragadja a derekamat és gratulál, hogy már megint okos voltam. Olyan is van, hogy andalg-andalg és sorra kritizáljuk az összes embert, aki szembejön, én pedig megijedek a fura alakoktól és ezt hangosan ki is jelentem. Ő pedig arra kér, hogyha életben akarunk maradni akkor ezt halkan vagy inkább csak egy kézszorítással jelezzem. Ezekután sokpercig nem szólalok meg majd megkér, hogy a mondanivalójának NE ezt a részét találjam fontosnak. Majd kérdően egymásra pillantunk és meglátjuk a jazz-es képet a kirakatban és hosszú percekig csak állunk, majd amikor elhatározzuk, hogy tovaszállunk akkor meglátom a Klimt-es képet a másik kirakatban és a kedvemért még álldogálunk ott egy kicsit, és próbáljuk megfejteni a képet.

Amikor kijelenti, hogy ő bizony nem akar sétálva kávézni, mert örül, hogy van egy ilyen etap a mában. Rákérdezek az etap milyenségére és akkor hosszan elkezdi fejtegetni, hogy olyan, amikor végre nem Nagyintézményesen ülünk egymás mellett, hanem egy kávé fölött. Beleérzően bólogatok és összeér a homlokunk. Amikor sétálás közben felkiáltok mindegyik Vágtázó Csodaszarvasos koncertplakátnál és kérdően nézek rá, hogy eljön-e velem, mire ő kérdőn kijelenti, hogy ez Vágtázó Halottkémek-e, mire én hosszas fejtegetésbe kezdek, majd megköszöni a meghívást, de ezt most kihagyná, ugyanis nem hallgat magyar zenét. És még azt is szeretem, amikor az újdonság erejével hatnak rá a Quimby idézetek, bár az "Ajjajjajj"-t már messziről ismeri. Amikor reggel találkozunk a villamosmegállóban és disztingváltan örülünk egymásnak, merthátmégiscsak, na. És kapaszkodhatok bele a mindenhogy mozgó villamoson.

(Azt viszont nagyon nem szeretem, hogy a haverjai "sok sikert!" kívánnak hozzám. Meg azt se annyira, amikor felajánlja, hogy menjek fel hozzá és nézzem meg a képeket. Ez a bélyeggyűjtemény modern megfelelője, de én sajnos nagyon marhára elfoglalt vagyok, így erre ma sem nem került sor.)

Hát így.

"Eljön az az éjjel, melynek minden csillaga szívig ég el."

Van az úgy, hogy egyszeriben (ezt szót még sosem írtam) minden megváltozik, mindent másképp lát az ember lánya. Ugyanakkor fél, de kicsit mosolyogva nyugtázza azt, ami történt. Amikor rájön a rejtélyekre (nem, ez a nem a Sims új kiegészítőjéről szól) és arra is ráébred, hogyha minden úgy lesz, ahogy szeretné(m) akkor nem lesz egyszerű. De ha már egyszer valamiért így történik, akkor megpróbálok abban boldog lenni. Én és boldog - úgy döntöttem, most ez a fontos. Ha pedig rossz vagy rosszul történik, akkor "Minden rosszat, ami történik, fogjuk a sorsa." (Jókai Mór).

"I can't swim but my soul won't drown."

EnyiEpinél mulatom az időmet, míg Anya telel a Nagy tónak az ő fővárosában. Mára már kicsit pokollá vált a helyzet, szerdán a női szakasz majdnem kitépte egymás haját. De tegnap szerencsére hosszúnap volt a Nagyintézményben, újra van gondolkodni/tanulni való.
Tegnap miután hazaértünk Epihez bekiabált valaki, hogy segítsen neki. Kinéztünk és láttuk, hogy az anyuka fenn van akadva autóilag a felhajtóra, két kis kölökkel a hátsó ülésen. Epi kirohant, hogy segítsen, mert hát mégiscsak az ő felhajtójuk, Enyi nem tud majd hazaérkezni. Rutinosan próbálta meg kivezetni az autót a fennakadásból, de semmi eredmény. A kölköket kilökték az ajtó elé, ne legyenek súlyként benne az autóban. A gyerekek túlkiabálták a küzdő autót, ezért azt gondoltam, hogy kimegyek, megnézem, mit tehetek.

Rámosolyogtam a gyerekekre, leguggoltam hozzájuk, örültek végre egy kedves arcnak. Ahogyan ott guggoltam már másodpercek óta, azt vettem észre, hogy a gyerekek annyira örülnek nekem, hogy várják (szinte kérik) az ölelést, ezért hát ölelgettem a két megszeppent kislányt. Én nem úgy guggolok, mint Ross a Jóbarátokból, hogy mindkét lábam lent a földön, hanem az egyikkel pipiskedem, néha elvesztem az egyensúlyomat és elesek, a másik pedig stabilitást kölcsönözve támasztja a földet. A pöttömebbik kislány az alacsonyabban lévő combomra, a nagyobbabbik kislány a feljebb lévő combomra kuporodott oda, én pedig lábsérvet kaptam. Kedvesen megkértem a kislányokat, hogy szálljanak le legyenek szívesek a lábamról, mondjuk MOST, mert nagyon nehezek ők. Ezt valószínűleg szokatlan hangsúllyal mondhattam, mert ezen nagyon nevettek. A nagyobbabbik lány szipogva mellém lépett (miután kicsit szaladgáltak) és a következőt mondta (szipogva): „Jaj, nekem nagyon fáj a kezem!”, megkérdeztem hát tőle (pedagógiai célzattal), hogy oltást kapott-e bele? A válasz a következő volt: „Nem, mert anya otthon felejtette, de azért nagyon fáj!” Ezen a gyerekszáj mondaton fuldokolva nevettem, miközben próbáltam megvigasztalni a két pöttömöt. Mire a nagymama megjött a gyerekek a kezemet nem elengedve masíroztak az autóhoz. (Később megkérdezte az anyuka, hogy van – e valami közöm a gyerekekhez, mert olyan kedvesen bántam velük.)

A következő percekben megtanultam, hogy hogyan kell egy minimálisnál kisebb helyre bemanőverezni autóilag. A fennakadt autó segítségére sietett egy Ex-autóskatonatiszt, aki levontatta az akadályról az autót. Megtanultam a vezetéselméletet és elméletileg neki ítéltem a Vezetéstechnikai Nobel díjat, a nevével fémjelezve. Ez neki nagyon tetszett, majd megjegyezte, hogy jaj hát én, kis Gogóka mennyire megnőttem, mióta nem látott. Engem, ő, látott már. Elnézést, találkoztunk már, ismerjük egymást? Ó, igen, ő már sokat volt itt, engem is látott kiskoromban sokat. Hát, akkor csókolom, mondtuk egymásnak kölcsönösen, és a Vezetéstechnikai Nobel-t neki, a Blaha Lujza díjat nekem majd postázzuk.

Azóta kattog az agyamban, hogy bizony, nekem gyerekekkel kéne foglalkoznom. Vagy legalább benne kéne lennem a Nobel –díj odaítélő szenátusban. Vagy valami, bármi, akármi.