Ha valaki megkérne arra, hogy írjam le, próbáljam meg definiálni azt, amit most érzek azt hiszem, nem menne. Hiába tudtam ma 5 percig megállás nélkül hadoválni arról, hogy miért tartom úgy a kávéscsészét, ahogy, ezt az érzést nem nagyon tudnám leírni. Hogy melyik érzést?

Azt, amikor még van 2 perc míg jön a metró és egyszerűen csak magához húz, és megölel vagy, amikor csak úgy odahajol hozzám és megpuszilja a homlokomat. Vagy a kettőt kombinálja. Vagy amikor már eltelt a 2 perc, kékmetrózunk és én beillesztem a kabátgallérja és a válla közé a fejemet és a szemüvegem mágnese hozzáragad a kabátcipzárjához és ezen annyira röhögünk, hogy a végén sietnünk kell leszállni, mert a végén becsukódik előttünk a metróajtó. Azt sem tudom leírni még, amikor pesti szlenget használok és az ő leghűségesebb városi fogalomtára egészen másképp értelmezi ezt, és nekem hosszasan magyaráznom kell, majd a végén megragadja a derekamat és gratulál, hogy már megint okos voltam. Olyan is van, hogy andalg-andalg és sorra kritizáljuk az összes embert, aki szembejön, én pedig megijedek a fura alakoktól és ezt hangosan ki is jelentem. Ő pedig arra kér, hogyha életben akarunk maradni akkor ezt halkan vagy inkább csak egy kézszorítással jelezzem. Ezekután sokpercig nem szólalok meg majd megkér, hogy a mondanivalójának NE ezt a részét találjam fontosnak. Majd kérdően egymásra pillantunk és meglátjuk a jazz-es képet a kirakatban és hosszú percekig csak állunk, majd amikor elhatározzuk, hogy tovaszállunk akkor meglátom a Klimt-es képet a másik kirakatban és a kedvemért még álldogálunk ott egy kicsit, és próbáljuk megfejteni a képet.

Amikor kijelenti, hogy ő bizony nem akar sétálva kávézni, mert örül, hogy van egy ilyen etap a mában. Rákérdezek az etap milyenségére és akkor hosszan elkezdi fejtegetni, hogy olyan, amikor végre nem Nagyintézményesen ülünk egymás mellett, hanem egy kávé fölött. Beleérzően bólogatok és összeér a homlokunk. Amikor sétálás közben felkiáltok mindegyik Vágtázó Csodaszarvasos koncertplakátnál és kérdően nézek rá, hogy eljön-e velem, mire ő kérdőn kijelenti, hogy ez Vágtázó Halottkémek-e, mire én hosszas fejtegetésbe kezdek, majd megköszöni a meghívást, de ezt most kihagyná, ugyanis nem hallgat magyar zenét. És még azt is szeretem, amikor az újdonság erejével hatnak rá a Quimby idézetek, bár az "Ajjajjajj"-t már messziről ismeri. Amikor reggel találkozunk a villamosmegállóban és disztingváltan örülünk egymásnak, merthátmégiscsak, na. És kapaszkodhatok bele a mindenhogy mozgó villamoson.

(Azt viszont nagyon nem szeretem, hogy a haverjai "sok sikert!" kívánnak hozzám. Meg azt se annyira, amikor felajánlja, hogy menjek fel hozzá és nézzem meg a képeket. Ez a bélyeggyűjtemény modern megfelelője, de én sajnos nagyon marhára elfoglalt vagyok, így erre ma sem nem került sor.)

Hát így.