Dühöt érzek. Olyan dühöt, ami nem fog elmúlni egy ideig. Azért nem, mert engem ebben a formában ne korlátozzanak és ne tegyenek olyanná, amilyenek ők. Valamint dühöt érzek magammal szemben is, mert nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy rájuk vágjam az ajtót és itthagyjam őket. Bármit is mond Bolondítógyógyító (vagy bárki más) én befejeztem a velük való tárgyalást, mert az ember lánya csak addig jó náluk, amíg azt csinálja amit ők akarnak. Szerintem valójában elkezdték építeni azt a tornyot, amibe a következő szülinapomkor bezárnak, én meg elkezdhetem növeszteni a hajamat, ha szeretném hogy valaki kiszabadítson.
Így nem igazán lehetek/tudok jó barát lenni. És ez (megint) félelemmel tölt el. Mert bár biztos nem ezen múlik, de én nem vagyok közel és nem tudok bármelyik pillanatban átmenni, ha fél, ha egyedül van, ha jó kedve van és meg akarja velem osztani, ha rossz kedve van és fognom kellene a kezét. És majd lesznek olyanok (vagy akár egy másik) aki el fog tudni menni, fogni a kezét. Mert nyilván vannak ilyenek. És én akkor még ennél is dühösebb leszek, magamra.
