GoGo

Napokban beszéltünk ZénóZebulonnal arról, hogy nekem fogalmam sincs azokról, akik már nincsenek itt és ez rossz, ő pedig biztosított arról, hogy ez nem rossz. Inkább tudnám, hogy ott vannak valahol, akárhol, mint hogy nem tudom, hogy vannak-e? Nem tudom, melyiket választanám.

Tegnap este 7-kor jótékony álomba merültem, reggelig magamhoz sem tértem – és közben álmodtam. Vele álmodtam, már nagyon régóta nem. Egy szép tavaszi napon feljött Ő valamiért tárgyalni a nagy Budapestre a Királyok városából, és amíg tárgyalt, addig én vigyáztam Pocahontasra és Gergőre (aki most 3 éves). Vele jött még Fekete Özvegy is, de a gyerekfelvigyázó én voltam. Jól elvoltunk, a gyerekek imádtak engem, nagyon vigyáztam rájuk. Közben befutott ZénóZebulon is, Pocahontasnak mutatta meg hogy hogyan is kellene megfelelő módon kiásni azt a vizes árkot, hogy a homokvárnak megfelelő védelmet biztosítson. Míg ők az építészeti képességeiket tökéletesítették, én Gergővel autóztam. (én és az autók, két külön világ vagyunk, de az álmaimban minden lehetséges) Még mielőtt megérkeztek volna a tárgyalók, ZénóZebulonnak előadásra kellett rohannia, de felvilágosított a vizes árok megfelelő kialakításáról, így minden gördülékenyen ment.

Nemsokára megérkeztek a várva várt tárgyalók, sikeres megbeszéléssel a hátuk mögött, de Neki természetesen rohannia kellett, mert Ő mindig rohan(t). Egyik haverja hívta mobilon, de a gyerekeknél beköszöntött az Armageddon, az a fajta, ahol csak az anya kell, így a telefonjával a kezemben én rohantam Utána, de közben felvettem – hátha fontos, és ha leteszik, én leszek leszidva. Egyik haverja volt, hála a hívószámkijelzésnek, ezt már az elején is tudtam, aki közölte Vele, hogy másféle érzelmeket táplál iránta, mint haverság. Ő ezt egy „értem, erről majd később beszélünk, most rohannom kell, szia!”- val nyugtázta, majd nekem fejtette ki, hogy ő ezt nem érti és különben is, hogyan lehetséges ez? Közben elkezdett esni az eső, én pedig csak álltam ott és nem értettem, hogy hogyan kerültem ennyire magasra a szemében, hogy nekem mondja el és még a véleményét is kifejti. Ennyire magasra emel a gyerekfelvigyázó szerep? Csak álltam ott, megrökönyödve, nem szóltam semmit, mire Ő bebújtatott a barna bőrkabátja alá, átkarolta a vállamat (jellegzetes, nagytestvéres átkarolás volt ez, amire mindig is vágytam) és megkérdezte: „hiányzom neked, ugye jól látom?”Bebújtunk a barna bőrkabát alá, ami az esőben megnőtt, mint a gomba és befutottunk a lakásba. (Az számomra örökös rejtély marad, hogy hogyan kerültünk Pestről a Királyok városába két pillanat alatt.)

A lakásban aztán kifejtette, hogy én is neki és, hogy most beszélgessünk, mert alig van alkalmunk. Valami nagy ünnepség volt nálunk, rengetegen voltak, de Ő mindenkit kizavart a szobából, amit kiszemelt nekünk. Percenként bejött valaki, hogy erre van szükség meg arra és különben is mit csinálunk mi itt, és miért ülök apróra zsugorodva az ölében és miért nem jövünk már ki? Egy őrmesterfajta lány (talán Lovas volt) mindenki fölé emelkedve parancsolta, hogy hagyjanak már minket békén, had beszélgessünk! Én továbbra is két centisen az Ő fülébe súgtam, hogy „én biztosan nem mentem össze, Te vagy a nagy!” Mindent megbeszéltünk, mindenről szó volt és nagyon sokszor megölelt, ami nagyon jó volt.

Az ölében ülve rájöttem: csak azt az énjét veszítettem el, aki Pestre jár. Azt, aki szeret, aki félt, akire számíthatok, azt az énjét nem. Ezt el is mondtam Neki, és Ő helyeselte ezt az állításomat. Körülbelül 'all night long' beszélgettünk, Ő még egyszer kiszólt, hogy hagyjanak már minket beszélgetni. Közben kiesett egy fogam (pedig már álmomban is nagylány voltam), ezen órákig nevettünk. Hiába ébredtem fel, hogy ébreszt a telefonom, vissza akartam aludni. Erőszakosan akartam, hogy folytatódjon ez az álmom. Még a szememet is összeszorítottam - semmi eredmény, ennyivel kell megelégedni.

Így tudatja, hogy Ő bizony itt van valahol és vigyáz rám. Ennek örülök, de nekem ettől még nagyon hiányzik a nagytestvéres ölelése és persze Ő maga is.

Pedig nagyon vártam ezt a napot. Ritkán ugrom le a buszról, térdig esőben, csupán azért, hogy jelezzem a boldogságomat. Lehet, hogy gyerekes, de én ma mégis így.

Most meg nem érzek mást csak, hogy "kutyául kopott a karma". És, hogy mindent behintettem álomporral, én az álomtündér. Vagy inkább "egy reggeltől betépett álommanó". Engem is álomba hinthetne valaki? (mondjuk valaki vágjon tarkón, attól biztosan elalszom egy időre) francbelém

Múlt héten megkaptam az első adó és pénzügyi levelemet, ami nem az adókártyám. Lakásilleték levelet küldtek, amit fellebbezve visszaküldtünk. Hittem én, hogy ez ilyen egyszerű. Részletkönnyítést kértünk, aztán majd meglátjuk mi lesz. Miközben telefonálgattam és töltögettem a 100 oldalas nyomtatvány egy idézet jut eszembe a Jóbarátokból. "Ki azaz APEH? És miért jár neki a pénzemből?" Hasonló kérdéseim vannak most.

Ma összesen kettő és fél orvosnál voltam, ebből egy és fél az enyém. Ja meg az egyetem!

Reggel Bolondítógyógyítónál kezdtem, akinek beszámoltam az állapotomról. Azt mondta ő, hogy még be se mentünk az alagútba, nem hogy kijöjjünk/jek belőle. Ezzel eléggé lehangolt engem, mint pácienst meg hát úgy egyébként is. Kérdezte, hogy vagyok? Elpanaszoltam a folyamatos hányingert meg a változásosságot, mire azt mondta, hogy ezen ne lepődjek meg, ez a 'helyes'. Rendben.

Következő utam a Cukrosbácsihoz vezetett. Vittem magammal Anyát, mert neki is tudnia kell a kórságomról. Ellenséges hangulatban bírtunk belépni a rendelőbe, ahol (számomra már ismert) emberek köszöntöttek, példának okáért Cunci. Cukrosbácsi nagyon kedves volt, Anyával is, velem is. Kihangsúlyozta, hogy ez nem cukorbaj, szóval ezt nem úgy kell kezelni és pont. Anya tudomásul vette, bár láttam az arcán, hogy nehezen. Izgultam, hogy mi lesz, mert Anya és a családi közhangulat nem annyira ismeri és ezáltal nem is szereti ezt a kórságot.

Következő állomás az egyetem volt, terepismeret óra. Gyakorlat utáni, "hogyan haladtak a terepen?" óra. Határozottan kínos, mert nem vagyok jó véleménnyel a csapatról meg az egészről. A csapat egyetlen férfitagja volt most a csapattag, mert a 2-en nem voltak jelen (haha, a gyakorlat utáni első órára nem bejönni..). Tanerő kijelentette csütörtökön, hogy bővítsük ki a terepet, mert nem elég. Lófaszt bővítettünk, nem a terepet, ezért nem annyira az igazságot mondtuk, és erről meg is egyeztünk. Namármost, a csapat egyetlen férfi tagja ezt elfelejtette és belemondta a Tanerő képébe, hogy mi bizony 2 napot voltunk terepen. De két oldalról támadtuk meg, hogy "jaaaaj, hát tudod, hogy még pénteken is kimentünk!" Miután befejezte a tudósítást, megkaptam, hogy "mér szólsz bele a vízszerű hazudozásomba?", mire magam csak annyit mondtam, hogy "talán, hogy ne basszon ki minket a tanár..". Egyébként rengeteget röhögtünk, mert volt egy csaj, aki csak ennyit mondott: "hát nem tudom, tanárúr, csak a saját eredményeimről tudok beszámolni, mert a többiekkel a szerdai első találkozás óta nem beszéltem." Na, ez milyen? Azt gondolom, hogy ennél a lánynál még én is jobb vagyok. Mégiscsak ad ez a Nagyintézmény önbizalmat!

(És egyébként megkérdezték, hogy kitől származik a Kettős honfoglalás elmélet? Egy valaki tudta rá a választ. Na, ki volt az? Úgy bizony! Gogóka.)

Kutyájt kellett elvinni állatorvoshoz, ez a harmadik orvos. Gondoltam, hogyha már annyira szeretnék kutyát (egy másikat, nagyot), akkor én is elmegyek az orvosdoktor bácsihoz, mert szoknom kell a dolgot. A kutya mögém bújt, mikor beértünk a rendelőbe, ami igencsak 'örvendetes', mert egyébként marhára nem hallgat rám (csak ha csoki van nálam). Ezután Anya feltette a csoda asztalra, a kutya innentől kezdve a visítás-morgás-nyöszörgés-röfögés folyamattal mutatta, hogy ő nagyon ijesztő és ne közelítsen hozzá senki. Főleg ne bántsák. Orvosdoktor bácsit nem hatotta meg ez a viselkedés, megnézte Kutyáj mindenét. Fülét, fogát, bűzmirigyét. A bűzmirigynél én feladtam, és kisomfordáltam a rendelőből, még mielőtt engem kell fél-reanimálni, nem Kutyájt. Miközben ültem a padon, azon gondolkodtam, hogy egy 60 kilós labradorral például hogyan csinálják meg ezt a folyamatot? Kutyájilag ebben az állapotában kb. 2 méter az a távolság, ahonnan szemlélném. Illetve kintről, a váróból. De szerencsére nem az én kutyám (csak amikor nagyon édes), és szerencsére nem labrador, hanem 3 centis (és nagyon édes).

A labradoros kérdést a kocsiban feltettem már párszor Anyának, aki (bár nem kérdeztem, de) elmondta, hogy mi történt a rendelőben mirigyileg. Ettől én fél óráig "bláá-blee-blöö-váá-bláá-blee-blöö" állapotban voltam, és rájöttem, hogy köszönöm szépen, nem szeretnék saját kutyát.

Tegnap éjjel minden olyan egyszerűnek tűnt. Rájöttem, hogy mit akarok csinálni, hogy hol akarom csinálni, hogy mi akarok lenni felnőttként. Olyan egyszerűnek tűnt... Megmutatom, hogy tényleg nem szeretem azt, ami most van, hogy szeretnék váltani, hogy (nem könnyen, de) mindenki beleegyezik, hogy megcsinálom a nyelvvizsgát, hogy felvételizem újra, hogy felvesznek, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Hogy szeretni fogom. Még az ágyban, félálomban is, amikor odabújtam Malackához (jobb nem híján) is brilliáns tervnek látszott. Elcsesztem, de mostmár tudom, hogy mit szeretnék csinálni. Meg kell érteniük, mert mégiscsak kiscsaládom.

Éjjel többször felébredtem, hogy fáj a hasam, és a bölényadagom dolgozik bennem, már tudtam, hogy nem fogok tudni elindulni reggel. Szeretett Intézményes álmom volt, már semmi sem volt ott ugyanolyan, mint régen. Darawk, tudjátok a tudás istene és Szaktanár volt csak benne az álmomban és Töritündér (Indiagirl helyett). Ja és még szépErzsébet és a másik kedvenc angol tanárunk (akinek még nem találtam ki a nevét).

Belátogattam, csak úgy, mert miért ne, és mindenki örült nekem. Még az újak is, akik csak hírből (vagy sehogy) ismernek. Darawknak, tudjátok a tudás istenének sírtam el a bánatom, amit elég nehezen tudnék elképzelni a való életemben. Mindesetre álmomban hozzájuk siettem, kértem őket, segítsenek, mint már annyiszor tették. Bent minden rendben volt, nem voltak problémák, csend és béke honolt az épületben. Miközben vártam a 'sorszámomra', azon idegeskedett a gyomrom, hogy mikor fog megérkezni széllel, villámokkal és viharral a híres késmegállítós hangulat. De nem érkezett. Mikor sorra kerültem, és sírtam (ezt nem győzöm hangsúlyozni), Darawk, tudjátok a tudás istene megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Szaktanár ugyanezt csak más stílusban. Jó volt érezni, hogy valaki így gondolja, hogy még emlékszik arra a Gogóra, aki volt és aki lett és amilyen lett. Most megint nagyon hiányzik az egész. Mindig amikor bizonytalan vagyok valamiben, elkezd hiányozni a biztos. Valószínűleg ilyen elcseszett a természetem.

Reggel továbbra is fájt, rúgott, és bár egy órán keresztül küzdött a telefonom a felébresztésemmel, nem járt sikerrel. És beszéltem az új Nagyintézmény tanulmányi osztályával, kedvesek voltak és azt mondták, hogyha nem vagyok biztos magamban, akkor próbáljam meg a január 4-i előalkalmasságit. De ők nem gondolják, hogy egy egészésges embernek, aki ne fulladna ki 2 lépcsőfok után, annak ne menne az előalkalmassági. (Hogy miért nem egy évvel ezelőtt csináltam ezt..?)

"Azt akarom, hogy az arcomba essen az eső, s hogy rámosolyoghassak minden férfira, aki tetszik, és el akarom fogadni az összes kávét, amire meghívnak. Meg kell csókolnom az anyámat, meg kell mondanom neki, hogy szeretem, ki akarom sírni magam az ölében - hogy végre ne szégyelljem kimutatni az érzéseimet, amelyek mindig is léteztek, bár magamnak sem mertem bevallani." (Paulo Coelho: Veronika meg akar halni)

Az előbb csöngött a telefon, rohantam felvenni mert a család 90. évébe lépett tagja már a lóbőrt húzta. Felveszem, belecsillingelek egy kedves 'háló'-t, mire a másik oldalon két másodperces zene hallatszik, majd a következő búgja bele az illető: "toleráns vagyok, és türelmes is, hmm...". Gyorsan leraktam a kagylót, kiégett a dobhártyám. És még a számot is kiírta. Valaki vállalkozik rá, hogy visszatelefonszexeli az illetőt egy kicsit későbbi időpontban. Ráférne! Miért adott Isten fület az embernek?

Szemezek itt ezekkel a lófej nagyságú gyógyszerekkel, amiket magamba kellene tömni, hogy majdan mikor úgy gondoljuk Y (a férfi) és én, hogy itt az ideje Mollynak és Pollynak, akkor minden rendben menjen. Na, most jól összezavartam mindenkit. Szóval, hogy a madárdiétám és a lófej gyógyszerektől leszek majd egészséges és lesznek többen a leányhormonjaim, és akkor majd nekem milyen jó lesz.

Délben nem ezt gondoltam, amikor ültem a rizses-bolognais egyveleg fölött éhesen (azért nem tészta, mert azt nem annyira nagyon szabad enni), viszont olyan hányingerem volt, hogy az járt a fejemben, hogy felhívom a tisztelt doktort, és megmondom neki, hogy összekevert egy bölénnyel és az ő gyógyszeradagját írta fel nekem. Azt is mondta még, hogy javul a helyzet, de azért kell emelni az adagot, hogy ez a kórság ne legyen benne az életemben, és hogy ez az eredmény jobb, javulást észlel. Ezt a szót használta "kórság", múltkor még "állapot" volt.

Többen megkérdezik mostanában tőlem, hogy "hogy vagy? minden rendben?", én pedig a legmagasabb fokú színészi képességemmel rávágom: "hát perszeeee! és veled?" És ilyenkor az emberek elmondják, hogy mi van velük, elbeszélgetünk erről meg arról, aztán mindenki megy a dolgára. Ritkán van az, hogy nem tudom, mi a bajom. Fáj a hasam, fáj a fejem, álmos vagyok (vagy épp egyedül) vagy ez az összes mind, de mindig tudom. De most tényleg nem tudom. Sőtpláne, hullámokban tör rám ez a "mi ez az érzés?" és hosszasan kutatom a választ, de sose találom meg. Meg tulajdonképpen nem is érzek semmit, állítólag az arcomon látszik. Egyszerűen "nem nézel ki valami jól". Ezt meg sajnos én is látom, tegnap például. Épp a csodálatos terepgyakorlat fináléját ültük, amikor egyedüli dolgaim akadtak és amikor belenéztem a tükörbe, kicsit (olyan 1-másfél métert) hőköltem hátra, hogy ki ez a lány? Ja, csak én.

Lehet, hogy elvesztette a hátracsatolt frufru a varázserejét vagy tudomis én már. Én nem mondom, hogy jó volt mielőtt rajzolgatni kezdtem, de ez átmeneti állapot valahogy nagyon nem jön be. Nagyon szeretem a pirosat meg a fehéret, de a rózsaszínnel nem vagyok jóban. Most meg mégis kicsit szeretnem kell. Meg azt is, hogyha látom a saját szememben, hogy nem vagyok jól, és mindig szomorú vagyok, néha köztereken sírós. És ha megkérdezne egy kedves néni, hogy miért?, nem tudnám megmondani az okát.

Mára már csak az volt hátra, hogy összeírjuk az összes adatot, telefonáljunk, elmélkedjünk a zsenialitásunkon és a hatékonyságunkon. Igen, ez az elméleti rész, a gyakorlati annyiból állt, hogy ültünk, röhögtünk, átcseszték a fejem, nem röhögtem, nagyon nem röhögtem, aztán végre mindenki ment a maga útjára. Ja, és néztünk Vuk videókat is, de ezt még nem tudom hogyan építem bele a módszertani összefoglalásba.

Átcseszésileg úgy történt a dolog, hogy bevettem, hogy felhívtak bárkit is a felhívandók közül, mert azt gondoltam, hogy nekik fontos az, hogy jó jegyet kapjunk évvégén. Nem gondoltam, hogy addig a pitiáner szintig le kell menni, hogy megnézzem a híváslistájukat, ezért felhívtam én a felhívandót. Persze, mikor rájöttem, hogy átcseszték a fejem, először a kanapét (amin ültek) akartam rájuk borítani, aztán egy asztalt, majd egy széket, de végül a naptáramat basztam oda. Tök mindegy melyikhez. Mikor letettem, és visszamentem a következőt mondták: "tudod, amikor felhívtad azt mondtuk, hogy nem lennénk Széphajú ellenségei". Csak hümmögtem, de valójában azt gondoltam, hogy menjenek el Afganisztánba nyaralni egy kicsit. És vissza se jöjjenek. És a picsába, hogy lépcsőházi ember vagyok (mint Anya), mert csak utána jutottak eszembe különböző alternatívák, amikkel nem nagyon, csak egy kicsit lehetett volna visszavágni nekik. Olyanok, mint például "ellensége én se lennék, a csoporttársa vagyok". De ez természetesen akkor nem jutott eszembe, helyette felhívtam a másik felhívandó embert. Azt hiszem, jó velem egy csapatban lenni. Ha szépen megkértek volna, kávét is főztem volna. És kaptak volna hozzá lófaszt, jéggel, karikára vágva 11-re mentünk, 1-kor jöttünk el, az idő háromnegyede feleslegesen ott ülős, "hogyan kúrjam át a másik agyát?" kiscsoportos foglalkozás volt. Jó, hogy vége, ma már csak a picsába kívántam az egészet. (drága Anya, ha tudnád, milyen csúnyán beszélek...)

Ezután ZénóZebulonhoz vezetett az utam, régen láttuk egymást. Nem volt kedvem felvenni most a "webcam" álarcomat, ezért inkább elmentem hozzája, hiszen régen láttuk egymást, a régi képek pedig már nem hasonlítanak a mai ZénóZebulonra és Gogóra. Nagy volt az izgulás részemről, dehát feleslegesen, mert minden rendben - ámbár én ezt megmondtam előre (és csak magamban féltem a mai naptól). Úgy jöttem el ahogy szoktam, csendben-halkan, nehéz volt ez a mai nap.

Úgy döntöttem, hogy hazafelé kipróbálom azt az útvonalat, amivel jöttem, hátha úgy gyorsabb. Nem a villamos irányába kezdtem haladni, hanem a busz felé. Szerencsésen eltaláltam az utcát (ámbár gyalog voltam, de a körforgalomban még így is hezitáltam kicsit), de azért visszanéztem, hogy ismerős-e? Az volt, magabiztosan haladtam tovább. Nyári sétáink helyszínén gyalogoltam az esőben, nagykabátban, de bizonyos voltam a jó irányban és hiába a sötétség és hiába a fura bácsi-aranyos kutya kombináció, ugyanolyan magabiztossággal haladtam tovább, csak kicsit gyorsabban. Az a gondolat futott át az agyamon, hogy a Nagyintézményes buszra fogok felszállni, és akkor (ámbár sötét van) láthatom azt a Nagyintézményt, ahová ZénóZebulon okosodni jár. De ez a busz nem jött, ezért a jöveteli útvonalon indultam haza.

Rosszak ezen az ősztéli esték, tök mindegy hol vagyok. Általában az éj leple alatt szokott belémlopózni az, hogy üt, szúr belülről ez az örökös egyedüllét, a magány. A rám gyakorolt hatásai attól függnek, hogy mikor költözik belém ez az érzés. Ha egy szép, meleg, őszi napon épp a Budai Várban fotózom kedvenc barátnőmet és közben sírvavigadva kérem, hogy maradjon nyugton 2 másodpercig, mert ez bizony nem mozgókép, akkor semmi bajom. Átsuhan az agyamon, aztán ki is suhan, kiűzi a napsütés. Ha szép, meleg, őszi nap van, de egyedül bandukolok, akkor csak annyi kocog át a szürkeállományon, hogy jó lenne ezt kettedmagammal. Ha viszont hideg, esős, ősztéli estén jut ez eszembe, amikor egyedül bandukolok a sötét utcán és egyedül fázom, szomorú zenékkel és boldog párocskák ülnek/állnak/csüngnek egymás száján velem szemben a metrón/buszon/utcán, akkor ez végzetes következményekkel jár(hat). Mert egy szép, meleg, őszi napon a Budai Várban ki gondolna arra, a sok tennivaló között, hogy hiányzik neki az a bizonyos dolog, amit mások szerelemnek aposztrofálnak? Hát én nem az biztos.

Azonban a hideg, esős, ősztéli estén egészen jól bele tudom magam lökni a szakadékba, amiből egészen jól nem fogok tudni kijönni most egy darabig. Csak üldögélek itt a mélységességben és elgondolkodom ezen az egyedüllét, magány dolgon. Addig is, amíg nem tudtam leülni, csak rakosgattam a lábaimat egymás után és egészen máshol jártam, azt sem vettem észre, hogy már a bejárati ajtónál járok. Rutinszerűen fordultam be a megfelelő utcán jobbra, majd engedtem le a táska egyik fülét, nyúltam a kulcsért és nyitottam ki, majd csuktam be a kaput és üdvözöltem a macskát. Legyen mindig nyár (vagy legalábbis szép, meleg, őszi nap)!!

Update: Addig is ameddig ténylegesen nem jutok el a mélységességbe (vagy legalább az ágyamig - hiába, 3 kávé az 3 kávé), radikális partner nagytakarítást végeztem az MSN listámon. Első körben csak letiltottam a célszemélyeket, majd egy alapos átnézés (és elemzés és pro/kontra lista) után, törlésre kerültek. Aztán ebből még egy kör. 25 embert töröltem le, és most csillog-villog a listám.

Másodszorra terepen lenni már nem annyira vicces, mint előszörre volt. Viszont annál hidegebb. Ma én késtem, de még utánam is érkeztek, szóval nem éreztem annyira cikinek. Ámbár a sokperces várakozást igen, amíg a csoport két másik tagja csacsorászik egymással, én meg csak úgy... vagyok. Később sem változott a helyzet, dehát nem társas életet élni mentem most oda. (azt hiszem, ha így fogom fel, elfogadhatóbb, hogy marhára nem illek bele a csoportba. legalábbis számomra.)

A mai annyival volt jobb, hogy a második volt. Ez filmekből annyira nem jó, gyakorlati szempontból praktikusabb. Már gyakorlottabban fókuszált a szemünk (és az aparát) a vizsgálandó papírfecnikre. Bár én már tegnap hazafelé sem kerestem mást csak a fecniket, de mára a tudatom mégjobban módosult. Ma már kivettem az aparát mellől a sapkát, mert bizony "drága szüleim, fáznak a füleim".

Tisztelt tanárúr (akiről a csapat tagjai nem is gondolták, hogy Dr. pedig de) adott utasítást, hogy bővítsük ki a területet és, hogy továbbra is ifjúkori bohóságnak és hasztalanságnak tartja, hogy a kiscsoport összes tagja megy a terepre. Már most hibádzik a történet, mert ma -1 fővel ismertünk terepet. A Dr. titulus onnan jutott eszembe, hogy ma szükségünk volt a felhatalmazásra, amit tegnap kaptunk, mert az egyik lépcsőház felügyelő házaspár (tiszta Barátok közt) igencsak ellenségesen kérdezgetett minket. De amikor mondtunk, hogy mi Magyarország legNagyintézményének a társadalomtudományi karáról érkeztünk, máris kedvesebbek voltak. Hiába, nomen est omen. Ebben a lépcsőházban volt a legmelegebb (és a legbüdösebb). 4 lány létünkre sikerült elbűvölnünk egy kisgyerekes apukát, aranyos kisgyerekkel. Vártam már, hogy vége legyen, mert bár fázni nem fáztam már (a sapka és a csizma csodákra képes), de már nagyon elég volt a gyaloglásból. Meghúztam a két táska valamelyikével a bal vállamat, fájik, fájt már tegnap is és már mindenki fáradt volt. És bunkó. Úgy látszik ez a kettő együtt jár.

Tapasztalataim szerint az egyetemista társaim nem bírják ki, hogy 3 napig ne menjenek a Nagyintézmény közelébe. Kapcsolatunk elején, mikor még lángolt a szerelem, nekem is nehezemre esett az ilyesmi, de ma már egészen könnyen megy. Társaim viszont kitalálták, hogy holnap ott találkozzunk, mert ők mindenképpen szeretnének órára menni. Viszont ha máshol találkozunk nem érnek be, és nem akarnak korán kelni. Úgy vélem: jó, hogy vége lett a közös terepgyaloglásnak.

Na, persze, én sem bírom ki a Nagyintézmény nélküliséget. Legalábbis elvi síkon. Ma ugyanis, a gyakorlat vége utántól órákon keresztül egy könyvet hajkurásztam a városban. Leszálltam a metróról a város legnyugatibb bevásárlóközpontjánál, ahol kiderült, hogy itt bizony nincs. Ezután elmentem az Ősmut bevásárlóközpontba (mert az előző helyen a gép azt mondta, hogy itt megtalálom a könyvet), ahol szintén nem volt könyv. Innen elküldtek a Könyvpalotába és/vagy a Corvin áruházba, mert ezek közül biztos, hogy lesz valamelyikben. Felszálltam hát a Kombiné villamosra, immáron harmadszor, a vezető bácsi azóta visszaért és most megismerte a bohém sapkás lányt, el a Blaháig. Ott Corvinba be, semmi. Elgyalogoltam a Könyvpalotáig és ott végre megtaláltam a csodálatos-bámulatos-varázslatos könyvet. Útközben pedig útba ejtettem egy boltot, mert szomjhalál közelgett és megláttam a (más szinten) csodálatos-bámulatos-varázslatos napraforgós papírzsebkendőt. Megvásároltam. Napforgó- és francialázban égek, újra.

Ja, és a nap egyik és másik fénypontja. Amikor az elsőre vetettem kattintós szemet, rámszóltak, hogy az nem számít bele - jó, hogy vége lett. De mindkettőért érdemes volt ma (tegnap) felkelnem.

Terepen lenni vicces. És hideg. És ezt egy meleg szobából is ki tudnánk találni, de mi hősiesen teljesítettük a mai napi penzumot.

Úgy volt, hogy reggel a csoport háromnegyede (kivéve engem és egyik Társlányt) késett, ezzel engem kellően felhúzva, hiszen ha én ott vagyok időben... az csodaszámba megy. Ezután elmentünk a világvégére (Békásmegyerre), ahol találkoztunk a kiscsoportunk és az egész nagycsoport többi tagjával. Ja, meg a tanárral! Kaptunk felhatalmazást, hogy bizony mi nem lopni/csalni jöttünk a lépcsőházba, hanem azért fotózunk, kérdezünk, írunk, mert ez a kutatáshoz kell, szóval kérjük a néniket, bácsikat ne kergessenek ki minket a lépcsőházból seprűnyéllel. Köszönjük.

Elindultunk, hideg volt, ezért rövid időn belül egy vendéglátóipari egységben kötöttünk ki, ahol kávéztunk, a többiek sütiztek. Én a diétám miatt ugye nem. Mikor elfogyott a kávé meg a süti, úgy döntöttünk ideje lenne indulni. Kimerészkedtünk a hidegbe és röpke 2 óra alatt végigjártuk a környéket, lefotóztuk, megnéztük, bestriguláztuk az összes mindent. Közben mindenki mindenkit, az első perctől kezdve szivatott, de röhögtünk rajta. Én például többször megkaptam, hogy nem voltam ott az első terepbejáráson, de erre számítottam. Egyébként, ha odatartom...

Közben azért jutott idő a beszélgetésre is, rájöttem, hogy nem minden az, aminek látszik. Bár egy lányt továbbra sem tudok elviselni a 95%-os, emeltszintű töriérettségijével és a 'lehengerlő stílusával', de majd jobb lesz ez is. Miközben ezen pörögtem, az is eszembe jutott, hogy mennyire rúgna seggbe a csoportvezető tanár, hogyha én máról holnapra megváltoztatnám a tervezetet és a könyvtárakról vagy a vendéglátóipari egységekről írnék tanulmányt. A csoport tagjai benne lennének, én tudom!

Fő sérelmem a fotózás volt. Bekészítettem a sapkámat az aparát mellé, ne fázzon plusz, legyen kéznél sapka, ha kell. Erre az egyik lány, a késős, megjelent egy aparáttal. Jelenjen meg, szarok rá, csak akkor ne legyen mindenkinek szerepe. Te írsz, te anyagotgyűjtesz, te területet jelölsz ki, te interjúzol, te fotózol. Akkor mindenki csináljon mindent, és akkor kész is lesz a káosz. Hajrá holnap, másik lakótelep!