Másodszorra terepen lenni már nem annyira vicces, mint előszörre volt. Viszont annál hidegebb. Ma én késtem, de még utánam is érkeztek, szóval nem éreztem annyira cikinek. Ámbár a sokperces várakozást igen, amíg a csoport két másik tagja csacsorászik egymással, én meg csak úgy... vagyok. Később sem változott a helyzet, dehát nem társas életet élni mentem most oda. (azt hiszem, ha így fogom fel, elfogadhatóbb, hogy marhára nem illek bele a csoportba. legalábbis számomra.)
A mai annyival volt jobb, hogy a második volt. Ez filmekből annyira nem jó, gyakorlati szempontból praktikusabb. Már gyakorlottabban fókuszált a szemünk (és az aparát) a vizsgálandó papírfecnikre. Bár én már tegnap hazafelé sem kerestem mást csak a fecniket, de mára a tudatom mégjobban módosult. Ma már kivettem az aparát mellől a sapkát, mert bizony "drága szüleim, fáznak a füleim".
Tisztelt tanárúr (akiről a csapat tagjai nem is gondolták, hogy Dr. pedig de) adott utasítást, hogy bővítsük ki a területet és, hogy továbbra is ifjúkori bohóságnak és hasztalanságnak tartja, hogy a kiscsoport összes tagja megy a terepre. Már most hibádzik a történet, mert ma -1 fővel ismertünk terepet. A Dr. titulus onnan jutott eszembe, hogy ma szükségünk volt a felhatalmazásra, amit tegnap kaptunk, mert az egyik lépcsőház felügyelő házaspár (tiszta Barátok közt) igencsak ellenségesen kérdezgetett minket. De amikor mondtunk, hogy mi Magyarország legNagyintézményének a társadalomtudományi karáról érkeztünk, máris kedvesebbek voltak. Hiába, nomen est omen. Ebben a lépcsőházban volt a legmelegebb (és a legbüdösebb). 4 lány létünkre sikerült elbűvölnünk egy kisgyerekes apukát, aranyos kisgyerekkel. Vártam már, hogy vége legyen, mert bár fázni nem fáztam már (a sapka és a csizma csodákra képes), de már nagyon elég volt a gyaloglásból. Meghúztam a két táska valamelyikével a bal vállamat, fájik, fájt már tegnap is és már mindenki fáradt volt. És bunkó. Úgy látszik ez a kettő együtt jár.
Tapasztalataim szerint az egyetemista társaim nem bírják ki, hogy 3 napig ne menjenek a Nagyintézmény közelébe. Kapcsolatunk elején, mikor még lángolt a szerelem, nekem is nehezemre esett az ilyesmi, de ma már egészen könnyen megy. Társaim viszont kitalálták, hogy holnap ott találkozzunk, mert ők mindenképpen szeretnének órára menni. Viszont ha máshol találkozunk nem érnek be, és nem akarnak korán kelni. Úgy vélem: jó, hogy vége lett a közös terepgyaloglásnak.
Na, persze, én sem bírom ki a Nagyintézmény nélküliséget. Legalábbis elvi síkon. Ma ugyanis, a gyakorlat vége utántól órákon keresztül egy könyvet hajkurásztam a városban. Leszálltam a metróról a város legnyugatibb bevásárlóközpontjánál, ahol kiderült, hogy itt bizony nincs. Ezután elmentem az Ősmut bevásárlóközpontba (mert az előző helyen a gép azt mondta, hogy itt megtalálom a könyvet), ahol szintén nem volt könyv. Innen elküldtek a Könyvpalotába és/vagy a Corvin áruházba, mert ezek közül biztos, hogy lesz valamelyikben. Felszálltam hát a Kombiné villamosra, immáron harmadszor, a vezető bácsi azóta visszaért és most megismerte a bohém sapkás lányt, el a Blaháig. Ott Corvinba be, semmi. Elgyalogoltam a Könyvpalotáig és ott végre megtaláltam a csodálatos-bámulatos-varázslatos könyvet. Útközben pedig útba ejtettem egy boltot, mert szomjhalál közelgett és megláttam a (más szinten) csodálatos-bámulatos-varázslatos napraforgós papírzsebkendőt. Megvásároltam. Napforgó- és francialázban égek, újra.
Ja, és a nap egyik és másik fénypontja. Amikor az elsőre vetettem kattintós szemet, rámszóltak, hogy az nem számít bele - jó, hogy vége lett. De mindkettőért érdemes volt ma (tegnap) felkelnem.
