Sokszor neki akartam állni ennek, még éltében, de sosem volt rá elég időm. Most viszont kénytelen vagyok kiírni azt a sokmindent, amit önnön valója adott nekem, nekünk.

Emlékszem, május volt és zuhogott az eső. Anyával megbeszéltünk egy találkozót, de elkésett. Én álltam a zuhogó esőben, mérges voltam, mert ennyi idő alatt már hazaértem volna. Mikor végre megérkezett nem ülhettem be a szokásos anyósülésemre, mert ott lihegett egy eb. Várt már rám, mint utólag megtudtam, Anya mondta neki, hogy értem indulnak ebben az esőben. Erre csak még mérgesebb lettem, mert egy eb ne foglalja el az én helyemet, és erről nem is voltam hajlandó vitát nyitni. Én helyem, én voltam itt előbb. Punktum. (a látens segítő énem persze előjött belőlem, hisz a kutyát megmentették, mert a gazdája fia verte, rácsukta az ajtót, bántotta őt. Szóval valahol, az egyik felemmel mégis akartam. Valahol.)

Na, de amikor Anya kiszedte az autóból és megláttam a két hatalmas, óriási, Gulliver fület, a négy apró lábat és hogy az egész kutya nem magasabb, mint a combközepem, hát teljesen oda meg vissza voltam. Ezt persze senkinek nem mutattam, mert váltig állítottam, hogy nekem NEM KELL kutya. Nem és kész. Szinte elfogott a pánik, amikor először egyedül maradtunk otthon ketten, Anya nélkül. A kutyát sétáltatni kellett volna vinni, de a kutya nem akart menni. A kutyára én csúnyán néztem, szépen néztem, birizgáltam, húzkodtam, toltam, de őnagysága nem akart megmozdulni. Végülis, már magam sem tudom hogyan de, kituszkoltam és véghez vittük a műveletet. Ekkor még mindig az volt, hogy a kutya nem marad(hat) nálunk, mert nem és pont. De a Sors úgy hozta, hogy mégis itt maradt velünk. És milyen jó lett neki. Nekünk.

Volt itt minden, mi kutya szem-szájnak ingere. Illegalizált Balatonozás, 8-éjfélig munka, Szeretett Intézménybeli látogatás, ágyban alvás, mászkálás, macskával alvás, többi kutyával barátkozás és a többi, és a többi. Az elmúlt 9 hónapban, ahogy teltek az évei, jöttek a rosszak is, mint például az a rákos daganat, ami 3 hét alatt nőtt akkorára, mint az ő kis feje. Ez egy kutyának elég megterhelő, de mi mindent megtettünk. Megműtötték, mire ő (a lábadozási időszak után) újra gyerekkutya lett. Játszani akart, mikor hazaértünk, dobálta magát össze meg vissza, úgy örült nekünk. Előjött belőle a kutyalány, a kutyafiúk örömére, és akit tudott becserkészett magának. Letagadhatatlan kurvának gondoltam akkoriban. Együtt sétált a macskával, és reggel csekkolták egymás száját evett-e már aznap reggel valaki valamit?

Bő egy hete viszont valami tönkrement, mert hirtelen, egyik napról a másikra furán kezdte venni a levegőt. Anyuval gyanúsan néztünk egymásra, de jött az ünnep nem lehetett semmit csinálni. Csillagbogárka napról napra rosszabbul lett, tegnap már a száján is próbálta venni a levegőt, de nem ment. Nézett Anyára, nézett a macskára, nézett rám a kérlelő szemeivel, láttam benne "Segíts!", de mi nem tudtunk. Mellé ültem, feküdtem, kuporodtam, hogy érezze: ott vagyok. Betette a fejét a kezembe és úgy próbált kisebb-nagyobb levegőket venni. Tegnap reggel Anya elhatározta, hogy ma, mivel már nincs ünnep elviszi őt az Állatklinikára. Beültek reggel az autóba, Csillagbogárka már nagyon nem kapott levegőt, de még hősiesen küzdött. Körülbelül fél úton próbált még egy nagy levegőt venni, aztán begömbölyödött és elaludt.

Anya visszajött vele, én pedig egyszál pizsamában kimentem, mert ezt nem hittem el. Nem hittem el, hogy nincs több körömkopogás, több röfögés, több hátsó kétlábon ugrálás. Ahogy ott ültem mellette és csak simogattam, kérleltem, hogy ne haragudjon rám, amiért utáltam az elején. (A blogos társadalom egy része valószínűleg klinikai esetnek gondol, mikor ezt olvassa, de akinek van/volt kutyája, megérti) Ahogy ott ültem mellette, szinte láttam, hogy mozognak a fülei, ahogy levegőt vesz. Bárcsak... Azt hiszem, ez a halál az, amit (ha már halálban kell gondolkodni) kívántam neki. A békés, nyugodt elalvás. Pizsamában, átfagyva visszajöttem a lakásba, szinte hallottam, hogy utánamkopog és kérlel, hogy tegyem fel az ágyra, mert ő is fázik. Kék kistakarójával betakartuk, Anyuval loptuk neki, mert úgy gondoltuk, hogy illik hozzá a kék. Ha ránézek olyan mintha csak úgy simán szimplán aludna, de hiába mondtam neki bármit, ugye lehetetlenség, hogy újra levegőt vegyen.

2009 elég dolgot vett el tőlünk, köszönjük mostmár igazán elég. Nyugodj békében, Csücsölde! :(