Ma összesen kettő és fél orvosnál voltam, ebből egy és fél az enyém. Ja meg az egyetem!
Reggel Bolondítógyógyítónál kezdtem, akinek beszámoltam az állapotomról. Azt mondta ő, hogy még be se mentünk az alagútba, nem hogy kijöjjünk/jek belőle. Ezzel eléggé lehangolt engem, mint pácienst meg hát úgy egyébként is. Kérdezte, hogy vagyok? Elpanaszoltam a folyamatos hányingert meg a változásosságot, mire azt mondta, hogy ezen ne lepődjek meg, ez a 'helyes'. Rendben.
Következő utam a Cukrosbácsihoz vezetett. Vittem magammal Anyát, mert neki is tudnia kell a kórságomról. Ellenséges hangulatban bírtunk belépni a rendelőbe, ahol (számomra már ismert) emberek köszöntöttek, példának okáért Cunci. Cukrosbácsi nagyon kedves volt, Anyával is, velem is. Kihangsúlyozta, hogy ez nem cukorbaj, szóval ezt nem úgy kell kezelni és pont. Anya tudomásul vette, bár láttam az arcán, hogy nehezen. Izgultam, hogy mi lesz, mert Anya és a családi közhangulat nem annyira ismeri és ezáltal nem is szereti ezt a kórságot.
Következő állomás az egyetem volt, terepismeret óra. Gyakorlat utáni, "hogyan haladtak a terepen?" óra. Határozottan kínos, mert nem vagyok jó véleménnyel a csapatról meg az egészről. A csapat egyetlen férfitagja volt most a csapattag, mert a 2-en nem voltak jelen (haha, a gyakorlat utáni első órára nem bejönni..). Tanerő kijelentette csütörtökön, hogy bővítsük ki a terepet, mert nem elég. Lófaszt bővítettünk, nem a terepet, ezért nem annyira az igazságot mondtuk, és erről meg is egyeztünk. Namármost, a csapat egyetlen férfi tagja ezt elfelejtette és belemondta a Tanerő képébe, hogy mi bizony 2 napot voltunk terepen. De két oldalról támadtuk meg, hogy "jaaaaj, hát tudod, hogy még pénteken is kimentünk!" Miután befejezte a tudósítást, megkaptam, hogy "mér szólsz bele a vízszerű hazudozásomba?", mire magam csak annyit mondtam, hogy "talán, hogy ne basszon ki minket a tanár..". Egyébként rengeteget röhögtünk, mert volt egy csaj, aki csak ennyit mondott: "hát nem tudom, tanárúr, csak a saját eredményeimről tudok beszámolni, mert a többiekkel a szerdai első találkozás óta nem beszéltem." Na, ez milyen? Azt gondolom, hogy ennél a lánynál még én is jobb vagyok. Mégiscsak ad ez a Nagyintézmény önbizalmat!
(És egyébként megkérdezték, hogy kitől származik a Kettős honfoglalás elmélet? Egy valaki tudta rá a választ. Na, ki volt az? Úgy bizony! Gogóka.)
Kutyájt kellett elvinni állatorvoshoz, ez a harmadik orvos. Gondoltam, hogyha már annyira szeretnék kutyát (egy másikat, nagyot), akkor én is elmegyek az orvosdoktor bácsihoz, mert szoknom kell a dolgot. A kutya mögém bújt, mikor beértünk a rendelőbe, ami igencsak 'örvendetes', mert egyébként marhára nem hallgat rám (csak ha csoki van nálam). Ezután Anya feltette a csoda asztalra, a kutya innentől kezdve a visítás-morgás-nyöszörgés-röfögés folyamattal mutatta, hogy ő nagyon ijesztő és ne közelítsen hozzá senki. Főleg ne bántsák. Orvosdoktor bácsit nem hatotta meg ez a viselkedés, megnézte Kutyáj mindenét. Fülét, fogát, bűzmirigyét. A bűzmirigynél én feladtam, és kisomfordáltam a rendelőből, még mielőtt engem kell fél-reanimálni, nem Kutyájt. Miközben ültem a padon, azon gondolkodtam, hogy egy 60 kilós labradorral például hogyan csinálják meg ezt a folyamatot? Kutyájilag ebben az állapotában kb. 2 méter az a távolság, ahonnan szemlélném. Illetve kintről, a váróból. De szerencsére nem az én kutyám (csak amikor nagyon édes), és szerencsére nem labrador, hanem 3 centis (és nagyon édes).
A labradoros kérdést a kocsiban feltettem már párszor Anyának, aki (bár nem kérdeztem, de) elmondta, hogy mi történt a rendelőben mirigyileg. Ettől én fél óráig "bláá-blee-blöö-váá-bláá-blee-blöö" állapotban voltam, és rájöttem, hogy köszönöm szépen, nem szeretnék saját kutyát.
