Napokban beszéltünk ZénóZebulonnal arról, hogy nekem fogalmam sincs azokról, akik már nincsenek itt és ez rossz, ő pedig biztosított arról, hogy ez nem rossz. Inkább tudnám, hogy ott vannak valahol, akárhol, mint hogy nem tudom, hogy vannak-e? Nem tudom, melyiket választanám.
Tegnap este 7-kor jótékony álomba merültem, reggelig magamhoz sem tértem – és közben álmodtam. Vele álmodtam, már nagyon régóta nem. Egy szép tavaszi napon feljött Ő valamiért tárgyalni a nagy Budapestre a Királyok városából, és amíg tárgyalt, addig én vigyáztam Pocahontasra és Gergőre (aki most 3 éves). Vele jött még Fekete Özvegy is, de a gyerekfelvigyázó én voltam. Jól elvoltunk, a gyerekek imádtak engem, nagyon vigyáztam rájuk. Közben befutott ZénóZebulon is, Pocahontasnak mutatta meg hogy hogyan is kellene megfelelő módon kiásni azt a vizes árkot, hogy a homokvárnak megfelelő védelmet biztosítson. Míg ők az építészeti képességeiket tökéletesítették, én Gergővel autóztam. (én és az autók, két külön világ vagyunk, de az álmaimban minden lehetséges) Még mielőtt megérkeztek volna a tárgyalók, ZénóZebulonnak előadásra kellett rohannia, de felvilágosított a vizes árok megfelelő kialakításáról, így minden gördülékenyen ment.
Nemsokára megérkeztek a várva várt tárgyalók, sikeres megbeszéléssel a hátuk mögött, de Neki természetesen rohannia kellett, mert Ő mindig rohan(t). Egyik haverja hívta mobilon, de a gyerekeknél beköszöntött az Armageddon, az a fajta, ahol csak az anya kell, így a telefonjával a kezemben én rohantam Utána, de közben felvettem – hátha fontos, és ha leteszik, én leszek leszidva. Egyik haverja volt, hála a hívószámkijelzésnek, ezt már az elején is tudtam, aki közölte Vele, hogy másféle érzelmeket táplál iránta, mint haverság. Ő ezt egy „értem, erről majd később beszélünk, most rohannom kell, szia!”- val nyugtázta, majd nekem fejtette ki, hogy ő ezt nem érti és különben is, hogyan lehetséges ez? Közben elkezdett esni az eső, én pedig csak álltam ott és nem értettem, hogy hogyan kerültem ennyire magasra a szemében, hogy nekem mondja el és még a véleményét is kifejti. Ennyire magasra emel a gyerekfelvigyázó szerep? Csak álltam ott, megrökönyödve, nem szóltam semmit, mire Ő bebújtatott a barna bőrkabátja alá, átkarolta a vállamat (jellegzetes, nagytestvéres átkarolás volt ez, amire mindig is vágytam) és megkérdezte: „hiányzom neked, ugye jól látom?”Bebújtunk a barna bőrkabát alá, ami az esőben megnőtt, mint a gomba és befutottunk a lakásba. (Az számomra örökös rejtély marad, hogy hogyan kerültünk Pestről a Királyok városába két pillanat alatt.)
A lakásban aztán kifejtette, hogy én is neki és, hogy most beszélgessünk, mert alig van alkalmunk. Valami nagy ünnepség volt nálunk, rengetegen voltak, de Ő mindenkit kizavart a szobából, amit kiszemelt nekünk. Percenként bejött valaki, hogy erre van szükség meg arra és különben is mit csinálunk mi itt, és miért ülök apróra zsugorodva az ölében és miért nem jövünk már ki? Egy őrmesterfajta lány (talán Lovas volt) mindenki fölé emelkedve parancsolta, hogy hagyjanak már minket békén, had beszélgessünk! Én továbbra is két centisen az Ő fülébe súgtam, hogy „én biztosan nem mentem össze, Te vagy a nagy!” Mindent megbeszéltünk, mindenről szó volt és nagyon sokszor megölelt, ami nagyon jó volt.
Az ölében ülve rájöttem: csak azt az énjét veszítettem el, aki Pestre jár. Azt, aki szeret, aki félt, akire számíthatok, azt az énjét nem. Ezt el is mondtam Neki, és Ő helyeselte ezt az állításomat. Körülbelül 'all night long' beszélgettünk, Ő még egyszer kiszólt, hogy hagyjanak már minket beszélgetni. Közben kiesett egy fogam (pedig már álmomban is nagylány voltam), ezen órákig nevettünk. Hiába ébredtem fel, hogy ébreszt a telefonom, vissza akartam aludni. Erőszakosan akartam, hogy folytatódjon ez az álmom. Még a szememet is összeszorítottam - semmi eredmény, ennyivel kell megelégedni.
Így tudatja, hogy Ő bizony itt van valahol és vigyáz rám. Ennek örülök, de nekem ettől még nagyon hiányzik a nagytestvéres ölelése és persze Ő maga is.
