Tegnap éjjel minden olyan egyszerűnek tűnt. Rájöttem, hogy mit akarok csinálni, hogy hol akarom csinálni, hogy mi akarok lenni felnőttként. Olyan egyszerűnek tűnt... Megmutatom, hogy tényleg nem szeretem azt, ami most van, hogy szeretnék váltani, hogy (nem könnyen, de) mindenki beleegyezik, hogy megcsinálom a nyelvvizsgát, hogy felvételizem újra, hogy felvesznek, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Hogy szeretni fogom. Még az ágyban, félálomban is, amikor odabújtam Malackához (jobb nem híján) is brilliáns tervnek látszott. Elcsesztem, de mostmár tudom, hogy mit szeretnék csinálni. Meg kell érteniük, mert mégiscsak kiscsaládom.
Éjjel többször felébredtem, hogy fáj a hasam, és a bölényadagom dolgozik bennem, már tudtam, hogy nem fogok tudni elindulni reggel. Szeretett Intézményes álmom volt, már semmi sem volt ott ugyanolyan, mint régen. Darawk, tudjátok a tudás istene és Szaktanár volt csak benne az álmomban és Töritündér (Indiagirl helyett). Ja és még szépErzsébet és a másik kedvenc angol tanárunk (akinek még nem találtam ki a nevét).
Belátogattam, csak úgy, mert miért ne, és mindenki örült nekem. Még az újak is, akik csak hírből (vagy sehogy) ismernek. Darawknak, tudjátok a tudás istenének sírtam el a bánatom, amit elég nehezen tudnék elképzelni a való életemben. Mindesetre álmomban hozzájuk siettem, kértem őket, segítsenek, mint már annyiszor tették. Bent minden rendben volt, nem voltak problémák, csend és béke honolt az épületben. Miközben vártam a 'sorszámomra', azon idegeskedett a gyomrom, hogy mikor fog megérkezni széllel, villámokkal és viharral a híres késmegállítós hangulat. De nem érkezett. Mikor sorra kerültem, és sírtam (ezt nem győzöm hangsúlyozni), Darawk, tudjátok a tudás istene megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Szaktanár ugyanezt csak más stílusban. Jó volt érezni, hogy valaki így gondolja, hogy még emlékszik arra a Gogóra, aki volt és aki lett és amilyen lett. Most megint nagyon hiányzik az egész. Mindig amikor bizonytalan vagyok valamiben, elkezd hiányozni a biztos. Valószínűleg ilyen elcseszett a természetem.
Reggel továbbra is fájt, rúgott, és bár egy órán keresztül küzdött a telefonom a felébresztésemmel, nem járt sikerrel. És beszéltem az új Nagyintézmény tanulmányi osztályával, kedvesek voltak és azt mondták, hogyha nem vagyok biztos magamban, akkor próbáljam meg a január 4-i előalkalmasságit. De ők nem gondolják, hogy egy egészésges embernek, aki ne fulladna ki 2 lépcsőfok után, annak ne menne az előalkalmassági. (Hogy miért nem egy évvel ezelőtt csináltam ezt..?)
"Azt akarom, hogy az arcomba essen az eső, s hogy rámosolyoghassak minden férfira, aki tetszik, és el akarom fogadni az összes kávét, amire meghívnak. Meg kell csókolnom az anyámat, meg kell mondanom neki, hogy szeretem, ki akarom sírni magam az ölében - hogy végre ne szégyelljem kimutatni az érzéseimet, amelyek mindig is léteztek, bár magamnak sem mertem bevallani." (Paulo Coelho: Veronika meg akar halni)
