Mára már csak az volt hátra, hogy összeírjuk az összes adatot, telefonáljunk, elmélkedjünk a zsenialitásunkon és a hatékonyságunkon. Igen, ez az elméleti rész, a gyakorlati annyiból állt, hogy ültünk, röhögtünk, átcseszték a fejem, nem röhögtem, nagyon nem röhögtem, aztán végre mindenki ment a maga útjára. Ja, és néztünk Vuk videókat is, de ezt még nem tudom hogyan építem bele a módszertani összefoglalásba.
Átcseszésileg úgy történt a dolog, hogy bevettem, hogy felhívtak bárkit is a felhívandók közül, mert azt gondoltam, hogy nekik fontos az, hogy jó jegyet kapjunk évvégén. Nem gondoltam, hogy addig a pitiáner szintig le kell menni, hogy megnézzem a híváslistájukat, ezért felhívtam én a felhívandót. Persze, mikor rájöttem, hogy átcseszték a fejem, először a kanapét (amin ültek) akartam rájuk borítani, aztán egy asztalt, majd egy széket, de végül a naptáramat basztam oda. Tök mindegy melyikhez. Mikor letettem, és visszamentem a következőt mondták: "tudod, amikor felhívtad azt mondtuk, hogy nem lennénk Széphajú ellenségei". Csak hümmögtem, de valójában azt gondoltam, hogy menjenek el Afganisztánba nyaralni egy kicsit. És vissza se jöjjenek. És a picsába, hogy lépcsőházi ember vagyok (mint Anya), mert csak utána jutottak eszembe különböző alternatívák, amikkel nem nagyon, csak egy kicsit lehetett volna visszavágni nekik. Olyanok, mint például "ellensége én se lennék, a csoporttársa vagyok". De ez természetesen akkor nem jutott eszembe, helyette felhívtam a másik felhívandó embert. Azt hiszem, jó velem egy csapatban lenni. Ha szépen megkértek volna, kávét is főztem volna. És kaptak volna hozzá lófaszt, jéggel, karikára vágva 11-re mentünk, 1-kor jöttünk el, az idő háromnegyede feleslegesen ott ülős, "hogyan kúrjam át a másik agyát?" kiscsoportos foglalkozás volt. Jó, hogy vége, ma már csak a picsába kívántam az egészet. (drága Anya, ha tudnád, milyen csúnyán beszélek...)
Ezután ZénóZebulonhoz vezetett az utam, régen láttuk egymást. Nem volt kedvem felvenni most a "webcam" álarcomat, ezért inkább elmentem hozzája, hiszen régen láttuk egymást, a régi képek pedig már nem hasonlítanak a mai ZénóZebulonra és Gogóra. Nagy volt az izgulás részemről, dehát feleslegesen, mert minden rendben - ámbár én ezt megmondtam előre (és csak magamban féltem a mai naptól). Úgy jöttem el ahogy szoktam, csendben-halkan, nehéz volt ez a mai nap.
Úgy döntöttem, hogy hazafelé kipróbálom azt az útvonalat, amivel jöttem, hátha úgy gyorsabb. Nem a villamos irányába kezdtem haladni, hanem a busz felé. Szerencsésen eltaláltam az utcát (ámbár gyalog voltam, de a körforgalomban még így is hezitáltam kicsit), de azért visszanéztem, hogy ismerős-e? Az volt, magabiztosan haladtam tovább. Nyári sétáink helyszínén gyalogoltam az esőben, nagykabátban, de bizonyos voltam a jó irányban és hiába a sötétség és hiába a fura bácsi-aranyos kutya kombináció, ugyanolyan magabiztossággal haladtam tovább, csak kicsit gyorsabban. Az a gondolat futott át az agyamon, hogy a Nagyintézményes buszra fogok felszállni, és akkor (ámbár sötét van) láthatom azt a Nagyintézményt, ahová ZénóZebulon okosodni jár. De ez a busz nem jött, ezért a jöveteli útvonalon indultam haza.
Rosszak ezen az ősztéli esték, tök mindegy hol vagyok. Általában az éj leple alatt szokott belémlopózni az, hogy üt, szúr belülről ez az örökös egyedüllét, a magány. A rám gyakorolt hatásai attól függnek, hogy mikor költözik belém ez az érzés. Ha egy szép, meleg, őszi napon épp a Budai Várban fotózom kedvenc barátnőmet és közben sírvavigadva kérem, hogy maradjon nyugton 2 másodpercig, mert ez bizony nem mozgókép, akkor semmi bajom. Átsuhan az agyamon, aztán ki is suhan, kiűzi a napsütés. Ha szép, meleg, őszi nap van, de egyedül bandukolok, akkor csak annyi kocog át a szürkeállományon, hogy jó lenne ezt kettedmagammal. Ha viszont hideg, esős, ősztéli estén jut ez eszembe, amikor egyedül bandukolok a sötét utcán és egyedül fázom, szomorú zenékkel és boldog párocskák ülnek/állnak/csüngnek egymás száján velem szemben a metrón/buszon/utcán, akkor ez végzetes következményekkel jár(hat). Mert egy szép, meleg, őszi napon a Budai Várban ki gondolna arra, a sok tennivaló között, hogy hiányzik neki az a bizonyos dolog, amit mások szerelemnek aposztrofálnak? Hát én nem az biztos.
Azonban a hideg, esős, ősztéli estén egészen jól bele tudom magam lökni a szakadékba, amiből egészen jól nem fogok tudni kijönni most egy darabig. Csak üldögélek itt a mélységességben és elgondolkodom ezen az egyedüllét, magány dolgon. Addig is, amíg nem tudtam leülni, csak rakosgattam a lábaimat egymás után és egészen máshol jártam, azt sem vettem észre, hogy már a bejárati ajtónál járok. Rutinszerűen fordultam be a megfelelő utcán jobbra, majd engedtem le a táska egyik fülét, nyúltam a kulcsért és nyitottam ki, majd csuktam be a kaput és üdvözöltem a macskát. Legyen mindig nyár (vagy legalábbis szép, meleg, őszi nap)!!
Update: Addig is ameddig ténylegesen nem jutok el a mélységességbe (vagy legalább az ágyamig - hiába, 3 kávé az 3 kávé), radikális partner nagytakarítást végeztem az MSN listámon. Első körben csak letiltottam a célszemélyeket, majd egy alapos átnézés (és elemzés és pro/kontra lista) után, törlésre kerültek. Aztán ebből még egy kör. 25 embert töröltem le, és most csillog-villog a listám.