GoGo

EnyiEpinél mulatom az időmet, míg Anya telel a Nagy tónak az ő fővárosában. Mára már kicsit pokollá vált a helyzet, szerdán a női szakasz majdnem kitépte egymás haját. De tegnap szerencsére hosszúnap volt a Nagyintézményben, újra van gondolkodni/tanulni való.
Tegnap miután hazaértünk Epihez bekiabált valaki, hogy segítsen neki. Kinéztünk és láttuk, hogy az anyuka fenn van akadva autóilag a felhajtóra, két kis kölökkel a hátsó ülésen. Epi kirohant, hogy segítsen, mert hát mégiscsak az ő felhajtójuk, Enyi nem tud majd hazaérkezni. Rutinosan próbálta meg kivezetni az autót a fennakadásból, de semmi eredmény. A kölköket kilökték az ajtó elé, ne legyenek súlyként benne az autóban. A gyerekek túlkiabálták a küzdő autót, ezért azt gondoltam, hogy kimegyek, megnézem, mit tehetek.

Rámosolyogtam a gyerekekre, leguggoltam hozzájuk, örültek végre egy kedves arcnak. Ahogyan ott guggoltam már másodpercek óta, azt vettem észre, hogy a gyerekek annyira örülnek nekem, hogy várják (szinte kérik) az ölelést, ezért hát ölelgettem a két megszeppent kislányt. Én nem úgy guggolok, mint Ross a Jóbarátokból, hogy mindkét lábam lent a földön, hanem az egyikkel pipiskedem, néha elvesztem az egyensúlyomat és elesek, a másik pedig stabilitást kölcsönözve támasztja a földet. A pöttömebbik kislány az alacsonyabban lévő combomra, a nagyobbabbik kislány a feljebb lévő combomra kuporodott oda, én pedig lábsérvet kaptam. Kedvesen megkértem a kislányokat, hogy szálljanak le legyenek szívesek a lábamról, mondjuk MOST, mert nagyon nehezek ők. Ezt valószínűleg szokatlan hangsúllyal mondhattam, mert ezen nagyon nevettek. A nagyobbabbik lány szipogva mellém lépett (miután kicsit szaladgáltak) és a következőt mondta (szipogva): „Jaj, nekem nagyon fáj a kezem!”, megkérdeztem hát tőle (pedagógiai célzattal), hogy oltást kapott-e bele? A válasz a következő volt: „Nem, mert anya otthon felejtette, de azért nagyon fáj!” Ezen a gyerekszáj mondaton fuldokolva nevettem, miközben próbáltam megvigasztalni a két pöttömöt. Mire a nagymama megjött a gyerekek a kezemet nem elengedve masíroztak az autóhoz. (Később megkérdezte az anyuka, hogy van – e valami közöm a gyerekekhez, mert olyan kedvesen bántam velük.)

A következő percekben megtanultam, hogy hogyan kell egy minimálisnál kisebb helyre bemanőverezni autóilag. A fennakadt autó segítségére sietett egy Ex-autóskatonatiszt, aki levontatta az akadályról az autót. Megtanultam a vezetéselméletet és elméletileg neki ítéltem a Vezetéstechnikai Nobel díjat, a nevével fémjelezve. Ez neki nagyon tetszett, majd megjegyezte, hogy jaj hát én, kis Gogóka mennyire megnőttem, mióta nem látott. Engem, ő, látott már. Elnézést, találkoztunk már, ismerjük egymást? Ó, igen, ő már sokat volt itt, engem is látott kiskoromban sokat. Hát, akkor csókolom, mondtuk egymásnak kölcsönösen, és a Vezetéstechnikai Nobel-t neki, a Blaha Lujza díjat nekem majd postázzuk.

Azóta kattog az agyamban, hogy bizony, nekem gyerekekkel kéne foglalkoznom. Vagy legalább benne kéne lennem a Nobel –díj odaítélő szenátusban. Vagy valami, bármi, akármi.