GoGo

Csak nézem azt az üzenetet az üzenőfalon és nem térek magamhoz. Még mindig nézem és eszembe jutnak a táboros emlékek.Amikor -apa létére- kifestettem a körmeit citromsárgára,amikor elkapott,hogy bemutassa a táncot,amiről fogalmam sem volt és éreztem a sör szagát,amikor nekem adta a karkötőt amivel prezentálta a kézműves foglalkozás anyagát. Amikor miatta nem kaptam csokis palacsintát,mert túl lassú voltam. Ekkor nem szerettem,mondván hülyeség a kajáért versengeni és különben is utálok versenyezni.
Aztán akkor sem szerettem,amikor egyszer csak megjelent a suliban és a tábori eseményeket elfeledve semmibe vett és ugyanúgy lekiabált,ha rosszul léptem. Ez nagyon rosszul esett és nem is mentem több táborba(nem csak emiatt). Most itt ülök, nézem az üzenetet és nem bírok megszólalni. Persze most is ezer szó van,amit mondani tudnék,de tudom,hogy sovány vígasz lenne. Ezért nem is teszem meg. Majd vasárnap. Mert ott leszünk,mert ennyit igazán megérdemel. De nem csak Ő,hanem Panni is,aki 6 évig küzdött velünk,hogy tanuljuk egy kicsit az Ő szenvedélyéből,a néptáncból. Fáj,hogy így kell majd látnom Őt.Persze,a tartás és az egykori tanár-diák kapcsolat korlátozni fog minket az érzelmek teljes kiteljesédésében,de azért mindent igyekszem majd megtenni. Biztos jól fog Neki esni,hogy ott leszünk és,hogy gondoltunk Rá,de ez csak természetes. Ők így voltak teljesek,így voltak egy pár-illettek egymáshoz. Biztos vagyok benne,hogy a gyerekek iránti szeretete miatt jó apa és társ volt.
Egy reggelen aztán nem ébredt fel. Bele sem merek gondolni... Iszonyatosan fáj. Nyugodj békében!Isten Veled,drága Dó!