Eddi, milyen régen láttam. A csodaszép Ed. A szerzői esten azt hitték, valami komoly ügy van köztünk, vagy legalábbis udvarolok neki. Összesen ötször találkoztunk. Most honnan az ördögből jutott az eszembe? Először... mikor is volt a Mémé bridzspartija? Azt hiszem, még karácsony előtt. A kutyafáját - gondoltam akkor, ahogy belépett -, de szép lány. Ez aztán a szép lány, böktem oldalba Mémét. - Asszony, te buta - morogta vissza. - Hogyhogy nem ismered? Eddi híres szépasszony. - Egy partiba osztott be bennünket. - Divék András? - búgta hízelgő, kedves szopránján Ed - olvastam a regényét, remek, hogy ilyen fiatal, azt hittem, öreg bácsi. - Fiatal? Hát jó, legyek fiatal, erre a szempontra sosem gondoltam. De azt látnom kellett, hogy a csodásan szép Ed, bár jelentéktelen lény, olyan hibátlanul játssza a szerepét, olyan tökéletesen játssza önmagát, hogy ilyen módon már valamiféle jelentőséget szerzett. Kecses kis dáma volt, meggyőzően alázatos, jókedvű és tacskószerű, szívet vidító tünemény - szóval képtelenség lett volna őt nagyságos asszonynak szólítanom. Legyőzött, az első percben; a bridzstömbre így írtam a nevét: Eddi. Eddi. Milyen szeretettel gondolok most rá, pedig ugyancsak elfelejtettem egy hét alatt. Szilveszterkor a kaszinó nagy tánctermében valósággal belém kötött, felkért táncolni, »hogy megismerjem végre, bamba fejemmel."
"Hiszen voltaképpen én voltam a komisz, az önző. Szegénynek mi más esélye marad, mint ezek a jó kis barbár kölykök. Asszonyi ösztönével, női okosságával nagyon jól meglátta, hogy én a kisujjamat sem mozdítanám meg érte soha. Mindent csak elfogadnék, kegyesen, de semmit, semmit sem adnék, mint ahogy nem is ígérek. Rendíthetetlen vagyok, részvétlen, végtelenül önző. Kegyetlen, mint minden művész, akit a földindulás sem téríthet le egy tapodtat sem a maga jó-rossz útjáról. Mi nem vagyunk szerelmi alanyok. Az idegen villában milyen jókedvű voltam, és Ed milyen áttetsző a szomorúságában. Volt ott egy lány, akinek szemlátomást tetszettem. A boros hangulatban nem sokat teketóriázott, nem nagyon titkolta. Járkált utánam, és bámult. Szóval önkéntes közönségem akadt: más sem kellett nekem, vezényeltem, szónokoltam, elmés előadásokat rögtönöztem a legteljesebb elfogulatlanságban, még énekeltem is. Hamarosan körülrajongtak, középpont lettem. Úgy emlékszem, népdalokat is énekeltünk, kurjongatva. Eddit néhányszor megtáncoltattam, komoly volt, szótlan, ha szóltam hozzá, alázatosan és szomorúan mosolygott csak. Így volt? Bizonyára sok-sok szemrehányás volt a tekintetében. Úgy rémlik, Gabi a zongorán könyökölve nézett bennünket egész este. Korábban elmentek, Ed, aki egy láthatatlan, rugalmas szállal mindig hozzá volt kötve férjéhez, egyszer csak odapenderült eléje, és szólni sem kellett, indultak. Csak órákkal később vettem észre a hiányukat. Vagy ott sem volt Eddi ezen az estélyen, egyáltalában ott sem voltak? Dehogynem, világosan emlékszem, persze, még együtt mentünk oda. Kedves-kedves, szép Eddi. Igazán melegen, jólesőn gondolok vissza rá."
"Akkor hát ez alatt a hét perc alatt - válaszolta - zajlott le egyik leggyengédebb, de mindenesetre legrövidebb szerelmem." - "Ugyan? - kérdezte Ákos, minden érdeklődés híján. - Ki volt a nő?" - "A nő? Vagy úgy. Ó egyáltalában nem tud a dologról, engem csak futólag ismert. Ne értsd félre. A szerelem - tettem hozzá magyarázólag - nem társasjáték, magánügy."
Ákos felfigyelt: "Jó - helyeselt -, de nem pontos. A szerelemhez csak egy ember kell - valahogy így fogalmazd meg."
Megfogalmazta hát, hogy a szerelemhez egy ember kell.Azonban így sem volt pontos. Sok-sok idő elteltével veszi majd észre, hogy míg ifjú szerelmeit rendre feledni tudta, nem felejtette el azt a váratlan boldogságot, ami a kapun kilépve elfogta.
Persze én is odavoltam az örömtől, nagy volt a boldogság. Valójában mit sem törődtem Eddivel. Jólesett látnom őt, vagy beszélnem vele, de ahogy letette a kagylót, már nem is létezett számomra. A szerzői estemen az előcsarnokban találkoztunk. Ismét meglepett, hogy milyen kellemesen érint a jelenléte.
Most ez az, amit szeretek. Aki ajánlotta: üdvözlöm.
