Na, igen. Megtörtént. Megszerveztem, megcsináltuk, elénekeltük, elmondtuk, elengedték, elballagtak. Először úgy éreztem, hogy majd biztosan meghalok, mert semmi sem úgy alakult, ahogy szerettem volna, de aztán az 5 perces kataton görcsös rohamom meghozta az eredményét. Sokat kiabáltam, hogy hangsúlyozzanak, mert ez a műsor azért nem annyira izgalmas, mint amilyennek mi gondoljuk. Valószínüleg a sok kiabálástól lettem "egérhangú". Ez csak akkor nem volt túl jövedelmező, mikor énekeltünk, de aztán közösen összehoztuk. Majdan elengedték a szép lufikat, ki-ki milyen színűt, ki-ki a saját mentorával. Volt, akinek kicsit sírt a mentora, volt, aki meg fogat mosott előtte, legalább is remélem. A szülők is sírtak, külön öröm volt ez nekem. Az a procedúra, persze nem volt öröm, hogy hogyan pityeregjek úgy, kicsit, hogy ne kenődjön el a sminkem és senki se lássa a krokodilkönnyeimet. Most elárultam a titkomat, ennyi a dal. Utána persze, öröm, pezsgő, meg különböző fotóaparátokba belenézés, különböző pózokban. Sajnos nem vagyunk kaméleonok, így nem tudtunk mindegyikbe egyszerre belepillantani. Aztán már csak mentési akció, meg vitatkozás azon, hogy Micimackónak volt-e gyerekkora. de előtte hélium evés és utána Mickey egér hang. Vicces volt, itt nevettünk. Tulajdonképpen végig nevettünk, szóval jó volt. Már csak a szóbeli érettségik vannak hátra, azt meg ugye fél lábon is kibírják.

Némi mekizés után, mentem Művészemhez, akivel a sorsunk igen csak hasonló. Nem kellünk. Ott voltam Vele, az éjszakát is, hiszen így beszéltük meg mi jól. Az egérhangommal próbáltam némi lelki táplálékot juttatni Neki, remélem azért (a végére már teljesen hangtalanul) sikerült. De, persze művészkedtünk is. Vagyis, hogy én - és itt van a varázslat. Az, hogy Ő, jó, hát tudjuk, Művész, na, de hogy én... :) Ha nagy leszek, a nyomdokaiba lépek, és én is művész leszek. De előtte el kell végeznem pár egyetemet, ja, meg jövőre el kell engednem a lufit. Most múlik pontosan...