Este 11-kor elhúztam aludni, mert reggel korán kell kelnem. Éjhosszat pörögtem az ágyban, úgy éreztem magam, mint egy kürtöskalács, de még mindig nem találtam meg a megfelelő és jól bevállt alvási pozíciót. Feküdtem a hátamon, mert az emberek ott horkolnak a legtöbbet, feltehető, hogy alszanak is - kényelmetlen volt. Jobb oldalon, derekam fájt; bal oldalon gerincem fájt. Hasamon kijött az orromon az Évacsutkám (a férfiaknak Ádámcsutkájuk van, de én lány vagyok). Aztán végül valami akrobatikus pózban sikerült álomba szenderülnöm
Reggel 6-kor ébresztett a telefonom. 1 percet elpazaroltam azzal, hogy megvártam míg csöng, majd lekapcsoltam. Kádba be, fürdés, 3 lépéses arctisztítás, hogy a legszebb formámat hozhassam ma. Megszáradt a tegnap este kiteregetett felsőm. Anya csinált nekem reggelit, mind az iskolába, mind az asztalra. Nem szoktam reggelizni, de ma kávé volt piritóssal. Míg én majszoltam, mert ez nem volt evésnek nevezhető, addig Ő, mármint Anya ropogósra vasalta a Kampányolótól kapott narancsos, "mama?" feliratú pólómat és hozzá, a még korábban Nővéremtől kapott narancssárga szoknyát. Ez csak a buszon esett le, ami némi vidámságot hozott a pánikgyűrűmbe. Ajtón kilépve éreztem, hogy hideg van, de nem tudtam már visszajönni semmi féle szerelésért, időnek az ő hiányában.
Itt kell megköszönnöm (elválasztva a bekezdéseket, csak System-nek) a BKV-nak, hogy az egész körülöttem lévő buszjáratok számát és menetrendjét teljesen átírták. Köszönöm nekik, hogy bár utálok reggel futni, főleg papucsban, ma mégis meg kellett tennem, mert a negyedóránkénti járatokat is ritkították úgy, hogy lehetőleg fel se ismerjem a busz számát. Ez akkor jó, ha épp lekésném, így legalább nem bosszankodom. Szóval lefutottam az utca hosszt (papucsban!), és elértem a buszt. Szépen indult a nap! Rossz buszra szálltam, ami bevitt a város legnagyobb dugójába, engem pedig a pánikgyűrűm közepébe. Miután végre leszálltam, bokámig izzadva önönmagam, hogy nem érek be, futhattam a villamoshoz is. Itt már úgy éreztem elájulok.
Itt aztán veszekedtem a villamos automata hangjával, hogy ne mondja be a megállót, hanem inkább siessünk, mert elkésem. 8 óra felé közeledve úgy éreztem magam, mint aki bezabált egy romlott hóembert, egészben, írtam smst ZénóZebulonnak, aki felhívott és elmondta, hogy ő 10 perc múlva van az iskolánál. Ettől csak még idegesebb lettem, mert azt mondta, hogyha nem érek be, akkor azt mondja, hogy én is új vagyok és otthagy a többi újnak és többet nem szól hozzám. A buszon Gothikgirlbe botlottam, majd kedvesen elcsevegtünk a hidegről, a nyárról, a suliról. Majd a suliba vezető utat gyorsan megtéve, ZénóZebulonnal karöltve lépdeltünk az iskola felé.
Ott valami ismeretlen ült, nem akartuk tudni, hogy ki az, de aztán jött Ökoanyánk, aki beillesztette a "szeretnék nektek bemutatni egy új lányt" monológját a mi reggeli "nem akarom az iskolát, menjenek az újak haza" párbeszédünkbe. Szépen lassan érkeztek az emberek, Bimbuska, System és a többiek, akik köszöntek - ellentétben a rémálmaimmal.
Az évnyitót az iskola előtt volt, rövidke másfél-2 órán keresztül, amit végig remegtem. Volt ez külső fázás meg belső para. Folyamatosan beszéltem, legszívesebben elszublimáltam volna onnan. Használom itt a kémiai fogalmakat... Amikor már a huszonhatodik "csak még annyi, hogy..." dolog után már nem volt mi, felírtuk magunkat keddre, csütörtökre, sportra. Vagyis, engem Bimbuska írt fel. Fent, aztán én lettem mindenki titkárnője - hálátlan egy feladat. A barátaimnak szívesen fénymásolok órarendet. Az osztálytársaimnak is. Na, de, hogy egy tök idegen, zsíros hajú, sapkás akárki jöjjön oda és kérdezze meg, hogy "szeva! fénymásolsz nekem is órarendet?", na ezt már nem! Benyomtam, hogy 4 példány és ott hagytam őket. Nem leszek senki szolgája.
Friss levegőn aztán megszakértettük az órarendet és szakértően rávágtuk, hogy szar. Avagy "híg, meleg fos". Az értetlenül bandába tömörült új diákok félre vonulva pusmogtam, ami után úgy éreztem magam, mint nyolcadikban, amikor a körülöttem lévők bandáztak. Az egyik odajött hozzánk és megkérdezte tőlünk, hogy el lehet-e menni, ha már nincs órája? Eközben kedvesen leköpte a lábamat, amit, miután bement, félhangosan és kétségbeesve meg is jegyeztem magamnak és a többieknek. Matek órára trombitáltak be minket, mi pedig nagy kedvvel és ujjongással zsúfolódtunk be a terembe. Nem, nem így volt. Ezt is végig beszéltem, miközben úgy éreztem menten elájulok. Kavargott a gyomrom (és benne a párizsis szendvics), fáztam, nem értettem a matekot már az elején.
Matek óra után a szaktanár beszélni akart velem, csak úgy kapcsolat ápolásilag. Kérdezgetett a Szigetről, kérdezgettem én is. "Milyen volt az augusztus?" - kérdeztem én. "Jó volt. És neked a Sziget?" - kérdezte ő. Fél órás beszámolót kapott / nap. "Milyen volt a nyaralás?" - kérdeztem én. "Jó. És te mit csináltál a Sziget után?" - kérdezte ő, nem meghazudtolva önmagát. Már épp a második mondatomba kezdtem volna bele, mikoron odalépett hozzá a mostmár Szőke lány és beszélgetésbe kezdtek. Én csak ültem ott, vártam, abbafejezik. A szaktanár átült a pad naposabbik felére, mostmár Szőke lánnyal és beszélgettek. Néztem bután. Erről egy Péterfy Bori szám jut eszembe: "Minek állsz itt és én sajnálom hülyén".
Ezek után Indiagirl-el volt óránk, aki felöltözött a legújabb piros, ezüst (vagy arany volt?) hancúgjába és ezzel várta az új tanévet. Meg merem kockáztatni, hogy a nyaraló helyéről hozta. Itt eszembe jutott Töritündér és most Neki üzenem, hogy remélem látja az embereket akik különféle puccos helyeken nyaralnak. Attól még nem biztos, hogy valódi emberek. Elmondta, hogy mik a tervei erre az órára és, hogy majd felmegy székért, amikor mi gondolkodunk. Néztem kérdően, a gondolkodás szóra, ő vissza rám, majd ennyit mondott: "neked drágám nem kell! Látom nem akarsz." Szemem, fejem eltorzult és inkább 100 kémiatörténet, történelem és kémia órát kívántam most magunknak, de magamnak mindenképpen. Még kétszer beszólt, és már tényleg azon voltam, hogy ott hagyom (én az eminens?), elkezdtem remegni. Nem sokkal később elhaladt a felüljárón egy mentő, mire megemlítettem, hogy "ennyire rosszul lennék?". Igen. De se ZénóZebulon, se Töritündér nem volt ott, hogy észlelje a metakommunikációs segélykiáltásaimat. :-(
A nap megkoronázásaként Csodamusical próbára kellett mennem. A pinakurvák kiestek a csapatból, kedvesebbek jöttek helyettük. Különben se lehet egy szavuk se, mert én vagyok ott a rangidős komorna. Aha, gondoltam én. Igazából májustól egészen a mai napig nem volt más dolgom csak, hogy a lépéseket ismételgessem magamban. Igen, valószínüleg ezért rontottam el az összeset és ezért baszott le úgy Tanárúr, hogy füstöltem. Aztán azért is lebaszott, mert nem tudtam, hogy merről kell hívni az orvost. Miért is nem? Ja, igen, tudom már. Azért nem, mert a pinakurvák májusban helyettem mindent megcsináltak, mert ők a musical királynői. Így most fogalmam sem volt, hogy mit és hogyan. Erről később beszámoltam Tanárúrnak, aki persze már nem volt olyan mérges és nem is olyan nagy baj ez, hogy nem tudom a lépést! És különben is "jaj, ugyan már".
Feltelefonoztam Anyukámat, akit megkértem, hogy mivel megvételeztem a füzetemet, este van, félek, fázom, büdös vagyok (mi vagyok én? borz?) legyen olyan szíves és jöjjön értem. Jött is, Nagyimmal. A második sarkon voltam úgy, hogy már nem nehezek a füzetek, szeretem az estét, szeretek fázni és szeretem, ha büdös vagyok, mert legalább lesz helyem a metrón. Ennél fogva megkérdeztem, hogy kiszálljak-e? De azt mondták nem szükséges. Kedves. Itthon aztán előadtam a melodrámát, telefonon, amin Nagyim fennhangon nevetgélt. Igen, más szarán könnyebb nevetni, mint felismerni a sajátunkat. Ebben nem az a baj, hogy ő nevetett, mert közel a 90. évhez nem várok sokat, hanem az, hogy Anya is. Épp életem kudarcát élem, hogy a szeretett iskolámba nem szeretek már bejárni, ők nevetnek.
Egyébként meg sehol sem jó. Nem jó itthon, nem jó a suliban, nem jó a próbán, nem jó az utcán. Nem jó vásárlás közben (ufó volnék?), nem jó alvás közben, fürdés közben, evés közben. Biztos valahol meg kellene húzni egy-két csavaromat, megolajozni egy-két alkatrészt, hogy könnyebben menjen az évkezdés. Tudom, érzem, hogy velem van valahol a baj, de nem tudom hol. Ez olyan, mint a bennem elveszett bölcs, akit meg kéne találni...
