Ma esett, sokat. Úgy is mondhatnám, hogy gumedli csimmás (csizmás) idő volt. De mivel nekem nincs ilyenem, nem mondom. Egész suliba vezető úton azon gondolkodtam, hogy ma beszerzek egyet, akármennyire szokatlan is ez. Utazásom közben legalább három ember lábán láttam és úgy gondoltam, hogyha az egyik megtetszik, letépem hát a lábbeliket. Ha kell, lábbal együtt. Nem lehetekek vizes lábbal egész nap, miután a harmadik lépés után beázott a cipőm. Kéremszépen, ez így nem mehet! Ez, hogy is mondjam... impertinens!
Elindultam hát, iskola után, Anyával a gumedli csimma beszerző, családterápiás körútra. Bejártuk az egész Europaparkot (by Nővérem), de csizmákok csak Hófehérkésben meg Pókemberesben voltak. Ezt valahogy, akármennyire is csábítóan hatottak, nem tudtam magamon elképzelni. A következő emeleten már megláttam álmaim csizmáját gumedliből, de csak 38-asban és 41-ben volt. Tök jó, hogy 39-40-es a lábam. Bementünk még a Leonardo di Caprioba is és a Lidlibe, de sehol sem volt. A Lidliben viszont majdnem elcsábultam kacsás mappa ügyileg.
Az Europarba viszont vissza kell mennem, egy történes elmeséléséig. Éhem volt, ezért Anya meghívott engem egy twisterre, ami nem, nem a hurrikán. Leültünk két nő mellé. Az egyik megszólal: "Jól van, angyalom, akkor ezt megbeszéltük." Odakapom tekintetemet, hisz úgy éreztem magam, mint a Shrekben. Odapillantok, látom a csaj egy pasi (volt valamikor). Tudjátok, a csapos...
A családterápiás hangulat egészen az otthononkig tartott, mikoron ugyanis észleltem, hogy Anya a szobámban járt, ami önmagában még nem lenne baj. De (!) hozzányúlt a cuccaimhoz, kutatott, amit utálok. Ismétlem, utálok! Átszerelte a gépem kábeleit, mindent átpakolt az asztalomon. Úgy éreztem magam, mint 6 évesen, amikor Anya rakott mindig rendet a fiókomban és sosem tudtam, hogy melyik ruhám hol van, nem tudtam honnan tudom felvenni. Mert, persze, már akkor is öntörvényű gyerek voltam. Iszonyatos veszekedésbe kezdtünk, hogy "ez az én szobám, én gépem! Ne nyúlj hozzá!". Erre jött a válasz: "Kislányom, itt semmi sem a tiéd!" Ezután nem beszélünk, így megy ez Mézgáéknál. "Néha légy bolond, egy kicsikét, elrepül úgy a szürke gond, derül az ég, van abba valami báj, hogyha kacag a máj. Szárnyal a kedv, mint a kacsamadár.."
Holnap kellene meglátogatnom Matematikus kollégát, de Enyivel dolgozunk délután. :-( Múltkor bevallotta, mármint Matematikus kolléga, az igazságot. Hogy nem jó, és, hogy nem is lesz ez jobb. Szemem könnyben, pozitívan áll ehhez hozzá a gyermek, azaz én. Cserébe viszont, szerda reggel Enyi&Epitől indulok iskolába. Kalandos az életem. Egyébként ma reménykedtem, hogy találkozom Kedves Ismerősökkel, de nem. A sors.
