Rengeteg dolog történt velem az elmúlt napokban, de valahogy nehézkes szavakba öntenem. "most mondanám, de nem bírom, megtehetném, mégsem szidom.." Ez a rengeteg dolog, persze csak számomra az, de tudom, hogyha most megtörténnek velem, akkor gondtalan felnőttkorom lesz.
Erre a számlára írtam azt, hogy emberek örökre az életemből, hogy háromszor megpördült majd fejreállt az autónk az A1-esen, 2007 nyarán, és mi mégis élve szálltunk ki belőle. Ilyen ez a mostani korszak is és majd, mikor a gyerekemet elég idősnek fogom tartani ahhoz, hogy ezekről beszéljek neki, olyanokat fogok mondani, hogy "tudod, kicsim, a mami most azért lelkinyomorék, mert kamaszkorában becsípte pár végtagját egy-két barátja. De ne haragudj rájuk, mert ők most boldogok egymással. Ja és a keresztszüleid."
Tegnap beszélgettem, kb. 2 percet, szépErzsébet királynéval, mikor beérkezett az iskolába. Elmondta, hogy a hétvégén itt tartózkodott az ő Lelkitársa a Nagy útról. Szerdán pedig utazik a másikhoz (egy embernek több is lehet?), Barcelonába. Az óránk után kapott egy telefont, ami miatt elkezdett zokogni az irodában. Bár ezen már sokat gondolkodtam, magamban, most mégis erre a virtuális papírra vetem a gondolataimat. Az elején azt a címet akartam adni ennek a postnak, hogy veszteségek, de mivel másról is írok, így nem volna teljesen idevágó. Egy telefon mégis mindent megváltoztatott. Megváltoztatott egy hangulatot, megváltoztatta a várakozással teli napok és az utazás örömét. Helyette bekerült a képbe a sírás és a tehetetlenség érzése. Megvannak a források ahonnan megtudhatnám, hogy mi történt, de nem tartottam fairnek, hogy ezt mástól tudjam meg. Én sem örülnék, ha két hét múlva egy öleléssel megspékelt zokogórohammal fogadna mindenki, hogy mennyire sajnálja. De mit is, ha egyszer én nem mondtam semmit neki? Ez persze áltatás, mert furdal a kíváncsiság és bennem van egy félelem, attól, ami a legrosszabb.
Angolórán elfelejtettem, hogy elköltöztünk. A lakóhelyünkről kellett beszélni és azt mondtam, hogy ugyanazon a helyen lakom születésem óta, szóval nem zavar a repülők zaja. Ez részben igaz, mert az angoloknál a három utca, az ugyanaz a környék. "hülyék ezek az angolok, nem véletlenül vannak elzárva mindenkitől, egy szigeten." (by Projektprofesszor)
LLI-nél jártam tegnap. Van neki egy igazmondó lámpája, amivel olyan dolgokra világított rá az életemben, amiket sosem akartam, hogy fényárban ússzanak. Rávilágított a döntésképtelenségemre és arra, hogy nekem mostanában mindig a másik fél (volt) a fontos. Reflektorfényben, megszeppenve álltak a félelmeim és a bizonytalanságom. Lámpásokkal ruházta fel a küzdelmeimet a barátaimért és a saját lelki egyensúlyomért. Ugyanakkor felturbózta bennem azt, amit eddig sosem akartam kimondani, és azt is mondta, hogy legyek végre egy kicsit önző és (bár ez a kettő nem függ össze) legyek végre, megint az igazi Gogo.
Kiolvastam a kevesebb, mint egy hete vásárolt Marie Claire magazinomat. Régen volt már ilyen, hogy egy újságot magamra kötve hordoztam. Ez egy jól összeállított példány, rengeteg számomra fontos dolgot rejt. A 92. oldalon nyílt ki, automatikusan, miután megvettem. A címben, nagy lila betűkkel ez áll: "Barátnők mindörökre". Azt írják le, hogy tartsam nagy becsben az "ezer éve" tartó barátságomat, mert egy nemzetközi felmérés szerint nálunk kevésbé fontosak a baráti kapcsolatok, mint tőlünk nyugatra. Hogy miért itt nyílt ki, lassan világossá válik számomra, bár a teljes kép még ködös.
Szokásommá vált, hogy hátulról kezdem el olvasni az újságokat, mert oda rejtették a jó cikkeket. A novemberi számnál is így tettem. A 194. oldalon egy beszélgetésbe botlottam, Grecsó Krisztiánnal. Őt nem kellett nekem bemutatni, mert a mi barátságunk közös, a Marie Claireből. Tetszettek az írásai, de most nem ő írt, ő csak válaszolt. És akkor a részlet, amit nekem írtak:
- És akkor most már otthon vagy?
- Még mindig figyelem az utcákat, méregetem a teret, még mindig minden ki van szabva körülöttem. Idegesítően sokat analizálok. Az örökös "honnan hová" nyomaszt. Aztán egy pofon megmutatja, milyen kiszolgáltatott vagyok, és milyen nevetségesen egyszerű a tempó.
Ma megismerkedtem a hajhabbal. Nem lesz a barátom. Miközben a hajhabot nyomtam a kezembe, azon analizáltam (by Grecsó Krisztián), hogy miként kaparhatnám le magamról Enyit és az aggódását az érettségimmel kapcsolatban. Eközben sajnos eszembe sem jutott figyelni a kezembe nyomódott, és azóta felhabosodott hajápolót. Habosodott, hisz az a feladata. "Úgy áll itt, mint aki jól végezte a dolgát. Igen, hisz nélküle nem lehetne hajat ápolni." ( kicsit átköltve, de a lényeg by Kampányoló) Szóval némileg több lett, mint ami és nem követte azt az elvet, hogy a kevesebb, néha több. Ezt a mennyiséget próbáltam eloszlatni egyenletesen a hajamon. Egyenletesen?! Micsoda hülyeség, hiszen hátul nem látom! Honnan tudjam, hogy ott egyenletes-e? Próbáltam, majd, tárcsa hiányában a kezemet használtam hajszárítás közben. Végül megszáradt és mikor felegyenesedtem úgy néztem ki hajilag, mint Miss Iskolaközepe. Vagy, mint egy felizgatott oroszlán.. Most összefogtam, hogy kicsit megnyugodjanak, de remélem, hogy reggelre a Gogó tövek (by ZénóZebulon) visszaállnak a helyükre és normális alakot ölt a loboncom.
Úgy fejezném be, hogy 22.-e van ma és, hogy "nem számít mennyire fáj valami, van hogy elengedni még fájdalmasabb."
