Ma egy reggeli matekozásra voltam hivatalos, a vektor-viktorokkal való kapcsolat tisztázása mára halasztódott. A barátságunk újra alakul, talán már csak pár lépés hiányzik. Reggel időben beértem, de Szaktanár még sehol sem volt. Úgy éreztem, menten agylobot kapok, ha nem érkezik meg perceken belül. De megérkezett, szóval semmi gond. Barátkoztam a B ponttal és a barátaival, de ezt nem szabad majd az emelt szintű matekérettségin mondanom. Felhívnám a figyelmet az emelt szint, a matek és az én szó kapcsolataira. Ez egy lehetetlen kapcsolat.
Utána következett a követhetetlen beszélgetés egy tea mellett, ami kivételesen az iskolában került elfogyasztásra. A tea mellett mindenféle dolog szóba szokott kerülni, mikor Szaktanárral leülünk. Ma például sérelmezte az angolórai meséket. Én azt sérelmeztem, hogy ő sérelmezte. Ha magyarul lettek volna, megértettem volna, hogy nem gondolja ezt okos ötletnek, de miután angolul voltak és tanultunk is belőle, nem értem. Tanultunk belőle angolt, tanultunk belőle életet és emberismeretet. Véleményem szerint, úgy ismerszik meg az ember, hogy mesél, beszél magáról. Ezt minden órán preferáljuk, így tehető érdekesebbé egy tanóra! A "szerinted ez jó?" kérdés úgy mellbe vágott, hogy alig tudtam megszólalni. Azért igyekeztem, bár a benne uralkodó realizmussal nem tudok versenyezni. Minden esetre nem esett jól.
A pályának az ő orientációján (melyet helytekenül és rendszeresen tanulásnak az ő módszertanán órának hívok) a Nevetőbrigád olyan lebaszást kapott, hogy még én féltem. Ez csak azért következhetett be, mert mindig az első székek egyikén vagyok megtalálható. A lebaszástól az én hajam még mindig füstöl, az övék kevésbé. Sose füstölt. Akkor se, amikor éppen teszik azt, amiért le lettek baszarintva. Én, mindennek ellenére, röhögtem magamban, hiszen igazzá vált a mondás, jön még kutyára dér. (höhö)
Ezek után, állandó vendégként, megjelentem a kezdők második angolóráján. Elkezdődött a szivatásom, de Gogó professzorasszony nem véletlenül prof.asszony, meg tudja magát védeni. Vagy, ha nem, ebben az esetben egy kis tanári segítségre mindig számíthat. Aztán a saját angolórán bekövetkezett agyamban a krach és már nem tudtam figyelni. Némi lélekápolásban részesítettem kutyaszerető társnőmet, aztán Asztronauta lány levelezéseit hallgattam. Második órán már nagyon ideges voltam, mert mentem volna már messzire, mind a gondolatokban, mind térben. Pár perc múlva aztán ez sikerült. Independently.
Messze mindentől és mindenkitől, egy belvárosi étterem, ablak alatti asztalánál boncolgattuk a lélek és a mindenféleség útvesztőit. Furcsa volt, mindezt a város legforgalmasabb pontjától egy ablakkal elzárt helyen, kizárva ezzel még a bent lévő, rajtunk kívül eső külvilágot. Észrevételezve lett az élet milyensége, a jók és a rosszak. Leheletnyi racionalizmussal fűszerezve a rosszak és a, később megtérülő áruk. Úgy látszik, hogy ez mostanában minden fórumon előkerül, ahogyan cseperedem. Mikor, bár a szavakból kifogyni nem tudok, de az idő letelt, a különböző szükségleteim égetően szükségessé váltak, így Műkedvelőnéhez szaladtam fel ezt elintézni.
Már náluk is kódos kaputelefon van, de a kódot nem tudom, ezért a felcsengetős módszert vagyok muszáj használni. Láttam, hogy valaki bement előttem, ezért kicsit megnyomtam az ajtót, hátha nyitva maradt. Ez a valaki a lépcsőről visszarohant és kinyitotta nekem az ajtót. Én, illedelmes nőszemély létemre, megköszöntem. Aztán a következő ajtót is kinyitotta, mivel illedelmes vagyok, ezt is megköszöntem. A liftben is előre engedett, ezt is megköszöntem. Majd, mikor megnyomta az emeletemnek megfelelő számot, azt már nem köszöntem meg. Ezt meg is jegyeztem neki, hogy ezt már nem fogom megköszönni. Ezt pedig ő köszönte meg. Már a másodikon jártunk, amikor már mind a ketten a beszélgetésünk egyoldalúságán siránkoztunk. Megígértem, hogy a következő beszélgetés lebonyolításában minden igyekezetem benne lesz. Majd kiszálltam a liftből. Csodálatos pasi volt!!
Hazaérkezve Nagyimat már nem találtam itthon, mert Enyi hazavitte. Enyi hagyott itt nekem egy szatyrot és egy dobozt. A szatyorban egy bolondos szetti lapult, a dobozban pedig fenyőfás ünnepi édesség Spanyolföldekről. Furcsáltam, hogy hogyan is került ez ide, majd Anya felvilágosított, hogy Apáca kishazánkban tartózkodik egy hétig. Apáca-édesapa állapotának rossz és még rosszabbodása miatt az áldott nővérek hazaengedték őt a Spanyolföldekről. Én pedig iszonyatosan boldog vagyok emiatt. MÁrmint, hogy hazajött. Egyrészt, mert megbizonyosodtam arról, hogy tiniboszorkány vagyok, másrészt, mert így talán tudunk majd beszélgetni arról a döntéséről, amely egy életre a spanyolok földjéhez láncolja őt. A tiniboszorkányságom az álmaimmal vannak kapcsolatban.
Nyáron azt álmodtam, hogy Nagyim meghalt, aztán, hogy ezt félreértettük és, hogy nem ő, hanem a gyerekkori barátnője halt meg. Szeptemberben jött a telefon a szomorú hírrel. Apácáról azt álmodtam, hogy, míg én kapun akartam bemenni, ő megkopogtatta a vállamat, hogy lássam, itthon van. És, láss csodát, tényleg itthon van. Jó volna vele beszélgetni, egy viszonyunkhoz méltót, végre! Hiába nem beszélgettünk sokat, soha, mégis hiányzik...
Annyit írtam, hogy már fáj a kezem. Ma azt tanultam még, hogyha egy kapcsolatban nem kapok elég levegőt, abból futni kell. Vajon tudok elég gyorsan? Egyébként a csodák velünk vannak,csak észre kell vennünk őket!!
P.S: vacsora közben felsértettem a rántott hússal a szájpadlásomat. jó, hogy nem ropi volt, mert akkor most nem lenne szemem.
