Mikor reggel felébredtem, nem éreztem se fájdalmat, se hiányt. Még este, sokáig tudatosítottam magamban a dolgot és megmondtam magamnak, hogy reggelre már fájdalomnak helye sem lehet. Muszáj volt tudatosítani, mélyíteni ezt az érzést magamban, mert úgy éreztem, hogyha ezzel még reggel is szembesülök: beleőrülök. Ez most nagyon betegesen hangzik (talán azért, mert elkezdtem nézni az Ópium- egy elmebeteg nő naplója című filmet), de tényleg így van. Körülbelül minden második gondolatom arról szólt, ami elmúlt. Néha minden első. Egyébként, olyan ez a film, mint a Veronika meg akar halni. Na, tessék..! Azt gondoltam, hogy egy barátságnak sose lehet vége. Két ember, amiben van valami közös és az is marad. Hacsak, az egyik nem ébred úgy fel, hogy attól a naptól kezdve leveszi a megszokott ruháját és 180 fokos fordulatot véve, megváltozik. Hacsak... Nem szabad, hogy fájjon, nem szabad, hogy hiányozzon, bár akárhányszor belegondolok, megszakad a kis szívem.
Ma volt az utolsó gyereknévnapom! Ez a veszteség az egyik híd a felnőtt korhoz?! Róka írt egy kedves emailt eme ünnep alkalmából, de én nem hagytam futni. Nem szabad futni hagyni! :-) És, persze, a többieknek is köszönöm!! :-)
Azon gondolkodom, hogy kiégtem írásilag. Elfogytak az ötletek, el kellene tolni engem egy feltöltő állomáshoz...
