Leterített a szörnyű kór. Ebben a nagy betegségben kiválasztottam a saját zenémet! Azt a zenét, amire bármelyik pillanatban, bárhol tudok sírni. Csengőhang is ez, bár lehet, hogy tévesen választottam ki. Na, mindegy, enyém. Punktum. Miközben ezt írom, Cunci szórakoztat az azonnali üzenetküldő rendszeren keresztül. Most épp azt találtuk ki, hogy majd elmegyünk a Csili-vili boltba és megvesszük (vagyis ő) magunknak az egyen cuccot. Neki boszorkányt, nekem angyalkát. :-)
Tegnap azt hittem, ez már a vég. Az volt a tanács, hogy hányni kell, utána jobb lesz. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy bármiféle halmazállapotú dolog kifelé jöjjön a számból, és ne befelé menjen. Ebben az elképzelhetetlen állapotban eszembe jutott Kampányoló egyik mondata, a csukott szájakról és a második körökről, de ezt inkább nem írom le. Ez azok közé a nagysikerű mondatok közé tartozik, amiket nem kellett feljegyeznem ahhoz, hogy megjegyezzem. Szóval fejjel lefelé lógtam a vödör fölött és közben arra gondoltam, hogy ez elképzelhetetlen, én ezt nem tudom megcsinálni. És nem is tudtam.
Régóta nem írtam a szeretett intézménybeli helyzetekről. Most sem fogok, mert talán nagyobbat robbanna, mint amekkorát szabadna neki. Illetve, még nem robbanna, csendesen ketyeg (vagy mit csinál?). Beírtam a google-be, hogy bomba, mert nem jutott eszembe semmi, hogy mit csinál a bomba és szerintem két perc múlva itt lesz értem az ENSZ és a nemzetbiztonság, hogy miért keresek ilyen szavakat és mégis mi a célom velük. Szóval, nem fogok erről írni, de aggaszt a benti helyzet. Nem vagyok bent, de mégis. Néha úgy érzem, hogy a nagyok többet engednek meg maguknak, mint amennyi illendő volna. Ők kötelességnek nevezik, én egészen másnak. Mindenesetre kurva rosszul esik, hogy nem tudok semmit csinálni amikor azokat az embereket bántják, azokkal basznak ki, akiket szeretek. És ez nem azért van, mert itthon vagyok, mert a bent létemmel se tudnék ezen segíteni. De legalább ott lennék, bár lehet, hogy ez is terhes lenne számukra. Na, mivan, most mégis írok erről? Mindenesetre már káromkodom és ez rossz jel. Szóval, néha kurva igazságtalannak érzem az életet, mert a pofont nem azok kapják, akiknek jár és én pedig nem vagyok elég jó ahhoz, hogy megvédjem a barátaimat. Fizikai akadályai vannak annak, hogy a főgonosztól bárkit is... Már, ha értitek, mire gondolok.
Ezeket most nem azért írtam le, mert jótündér babérokra szeretnék törni, hanem azért, mert jó lenne, ha volna valami jóvátevő köpeny, amit egy sunyi pillanatban rádobhatok az illetőre és ő egyből megjavulna. A jótündér szerepkör meg egyébként is foglalt. Szóval, nem én leszek az, aki megmenti a világot.
Hétfő éjjel kiszenvedtem magamból a társadalomismeret projektmunka szinopszisomat, amit hétfőre kellett volna leadni, de szerencsére kaptunk új időpontot, szerdára. Megírtam, rátettem a pendrivera, aztán kedden reggelre le lettem terítve a gyilkos kór által, így fel kellett magamban keltenem a szervezkedő énemet. Írtam smst Szaktanárnak, Bimbusnak, ZénóZebulonnak és LLI-nek, kivel a betegség miatt újabb találkozás maradt el. A szinopszis végül eljutott a megfelelő asztalra, mikor épp nem tudtam magamról. Aludni kell, mer anékű'... sose gyógyulok meg!
