Ez ma egy Quimby-s nap.
To tell the truth (ó, English!), fáradok. Fárad az álarcom, az életigenlés-em tagad. A szeretethiányom toporzékol, a lelkem össze van törve darabokra. A szemüvegem párás, már nem látok messzire és az agykerekeim rozsdásak, mert nem tudnak előre gondolkodni. A tolerancia szintemet megette egy béka, valahol a segge alatt hasal, a türelmem is véges. Minden most kell, vagy már két perccel ezelőtt. Anya belakoltatott egy mini-irodát az asztalomra, amire ugrottam, mert "ha menekülnél, de nincs hova, van a világűrben egy kis szoba" elvem megdőlt. "Bi-bi-bi-biztonságos". A félelmem az egyetlen, ami gyarapszik, de az meg minek?
Az önbizalmamról nem is kell vallomást tegyek, mert ez sose volt. Hiába fordulok ide vagy oda, a válasz a kérdésemre, egy újabb kérdés: "mit adhatok, részvétet vagy perspektívát?" A hangom szeretne hangos lenni, de minél jobban akarja annál kevésbé sikerül. A gyászom és az elviselhetetlen szomorúságom, már el is árultam. Azaz érzés, hogy soha többé kérdezés és "hányadikos is vagy?" válasz. Nem mintha friss lenne, hisz egy ilyen korú gyerek már óvodás, de mégis újra meg újra...
A velem való foglalkozás, rám figyelés igénye is növésnek indult, de már érzem a pillanatot, amikor helyre leszek rakva. "Takarodj!" "A boldogság egészség és rövid emlékezet." mondta volt Audrey Hepburn, de én ennek mindkét opcióját eljátszottam. Ma sms-eket törölgettem a telefonomból és egyre másra zokogtam. Van, amit dühből azonnal töröltem (pl. Tortás üzeneteinek a többségét) és van, amit azért, mert nem kell az életembe (pl. Kapitány). A nyári sms csaták felett elfogyott pár zsepi, dehát a boldogság rövid emlékezet, szóval minek olyan hosszú időre visszaidézni, és elmélkedni a szép időkön? Tegnap Parti Nagy Lajos azt mondta, hogy "legbelül mindenki nem író". Ezt a mondatot nekem szánta!
Kicsit elég már abból, hogy mindenkinek van valami más, valami fontos(abb). Ez nem azt jelenti, hogy énmegén, de ha (fontos szó) már egyszer 'itt és most', akkor legyen az ember erős és mondjon nemet a másiknak. Jó érthetetlen ez a szófelhő, de nem célom a magyarázat. Fő, hogy én voltam az okosabb és mondtam, hogy inkább menjen (ne is lássam), ő meg a szomorúságomat ne. Menjen, engem úgyis vár a töri, csak menjen már. Vagy induljon a metró...
Tegnap voltam angolon és elég vicces volt látni, ahogy a tanár pánikol a vizsgától és inkább plusz órákat ad. Úgy érzékelem, hogy belátni látszódik az, hogy talán nem kellene a nagyanyám csütörtök délutáni hőmérsékletét abban a kis nappaliban augusztusban-t vitatni így 17 nappal a nyelvvizsga előtt. Szóval, most írok, olvasok, levelezem, műelemzek - mindezt a jeles napra. Az öltözékemet már kitaláltam, szóval már csak tudnom kell valamit. Jobban teljesítek, mint a tanerő várja és igen, az a tanerő aki suthba dobja az észérveimet.
Ma többször a zöld gombon volt az ujjam, hogy re-barátkozzam, de aztán azok a bizonyos észérvek megakadályoztak. Aztán ezt olvastam: "Most pedig keresse meg a Merevlemezén az "Alkalmazások" mappát. Látja benne az "Öngyilkossági szándékok" fájlt? Kérem, törölje." Ezen sírvavigadtam.
