Tegnap egész nap egyedül voltam itthon. Nem mondom, hogy unatkoztam, hiszen csütörtökön az utolsó kapu is kinyílt (a 4-es töri szóbelim volt ez), egyenes az út a nyelvvizsgához. De nagyon egyedül voltam. Kb. mint a kisujjam, vagy annál is egyedülebb. Eszembe jutottak régi dolgok és tervezgettem újakat. Aztán felhívtam Tortást, kitől megtudtam, hogy a nagymama nagyon beteg. Két hét múlva műtét. Később, mégegyszer beszéltem Tortással, aki meglepő választ adott a nem meglepő kérdésemre. Azt kérdeztem tőle, hogy mostmár csak azt kell megvárnunk, hogy mi lesz?, mire ő csak annyit mondott, hogy "mindannyian tudjuk, mi lesz.".
Hogy mennyire nem tudjuk, hogy mi lesz (persze, nem ebben az esetben), arra az én történetem az iskola példa. Ez nagyon rossz szó, és nagyonhiányzik. :-( Ma, valami különös oknál fogva, nagyon. Amikor jobban belegondolok, hogy soha sem leszek már többet megsértődve, mert nem hívott vissza, összeszorul a szívem. Nem a megsértődés miatt, arra találok más embert, hanem amiatt az érzés miatt, ami már csak emlék. Amikor megláttam a nevét a kijelzőn és szívem nagy dobogásba kezdett, mert mégsem felejtett el, akármennyire kicsi húga is voltam. Vagyok. A telefonomban még mindig benne a neve, a sim kártyán maradt rajta. Nem tudom, mire tudom majd leokézni a "biztosan törli?" kérdést.
Hogy mennyire nem tudjuk, hogy mi lesz (persze, nem ebben az esetben), arra az én történetem az iskola példa. Ez nagyon rossz szó, és nagyonhiányzik. :-( Ma, valami különös oknál fogva, nagyon. Amikor jobban belegondolok, hogy soha sem leszek már többet megsértődve, mert nem hívott vissza, összeszorul a szívem. Nem a megsértődés miatt, arra találok más embert, hanem amiatt az érzés miatt, ami már csak emlék. Amikor megláttam a nevét a kijelzőn és szívem nagy dobogásba kezdett, mert mégsem felejtett el, akármennyire kicsi húga is voltam. Vagyok. A telefonomban még mindig benne a neve, a sim kártyán maradt rajta. Nem tudom, mire tudom majd leokézni a "biztosan törli?" kérdést.
A pénteki, első napsugarak teljesen Őt idézték. Felidéztem az együtt száguldást és azt, mennyire zokogtam Fekete Özvegy ölébe kuporodva. Pontosan olyan idő volt pénteken, mint március 30-án. Meleg, ölelő napsugár, meleg levegő, szép tavaszi. Az sem fog kimenni soha a fejemből, amikor (lehettem vagy 3 éves) a játszótéren a homokozóban lévő összes homokot belefújta a szemembe a szél és alig láttam. Én az ölében hunyorgok, Ő meg... nyilván, mosolyog. Ez a kép hirtelen szétpattan és elképzelem, milyen lenne ez ma. :-( Nem tudom magamat eléggé hibáztatni azért, mert nem voltam vele elég kedves, míg élt. Folyton folyvást haragudtam, mert nem szeretett eléggé. Vagy legalábbis úgy éreztem. Ez volt minden, amit adni tudott és ez nem volt kevés. Csak én akartam többet. Ő volt a hibás mindenért, az ő szeretetének hiánya. Kishúg az ilyen?
Ma van Cunci születésnapja. És 3 éve, hogy utoljára beszéltünk. Kinyíltam neki és elmondtam, hogy nagyon hiányzik és, hogy rossz, hogy olyan messze van és jó lenne, ha többet tudnánk találkozni. Most jót mosolygok magamon, mert most is nagyon hiányzik. Akkor nem sírtam, most nagyon. Kiraktam a játszóteres képet háttérképnek, ezen is jót bőgtem. Amikor kicsit jobban belegondolok, mint például most, nem tudom, hogy hogyan tudnak az emberek ezzel a fájdalommal élni. Ez, hogy soha többé (és itt a dolgok végtelen sora következik): együtt száguldás, ló ültetés("ülj le, ló!"), együtt fűnyírás (mik nem jutnak eszembe), hívás várás, haragudás a messzesége miatt, azért, hogy nem szeret eléggé. Hihetetlen dolgokat éltünk meg együtt, de sosem fogom megérteni, hogy miért nem folytatódhattak. Szeretnék Róla többet tudni, arról, hogy milyen volt, hogyan élt. Mit gondolt rólam? Azt is szeretném tudni, hogy most vajon mit gondol, mert a véleménye mindig fontos volt. Ma még jobban hiányzik...:-(
Ma van Cunci születésnapja. És 3 éve, hogy utoljára beszéltünk. Kinyíltam neki és elmondtam, hogy nagyon hiányzik és, hogy rossz, hogy olyan messze van és jó lenne, ha többet tudnánk találkozni. Most jót mosolygok magamon, mert most is nagyon hiányzik. Akkor nem sírtam, most nagyon. Kiraktam a játszóteres képet háttérképnek, ezen is jót bőgtem. Amikor kicsit jobban belegondolok, mint például most, nem tudom, hogy hogyan tudnak az emberek ezzel a fájdalommal élni. Ez, hogy soha többé (és itt a dolgok végtelen sora következik): együtt száguldás, ló ültetés("ülj le, ló!"), együtt fűnyírás (mik nem jutnak eszembe), hívás várás, haragudás a messzesége miatt, azért, hogy nem szeret eléggé. Hihetetlen dolgokat éltünk meg együtt, de sosem fogom megérteni, hogy miért nem folytatódhattak. Szeretnék Róla többet tudni, arról, hogy milyen volt, hogyan élt. Mit gondolt rólam? Azt is szeretném tudni, hogy most vajon mit gondol, mert a véleménye mindig fontos volt. Ma még jobban hiányzik...:-(
