Most, hogy az előbb kiokosodtam a kommunikáció helyes használatáról, kétségeim vannak afelől, hogy jól menne ez nekem. Hogy úgy mondjam, valahogy furán nem megy az emberekkel való kapcsolattartás, újrakapcsolódás és kapcsolatban maradás. Mindig valami porszem lesz a gépezetben, amitől leáll az egész. Olyankor nagyon "basszameg"-ezek meg kijelentem, hogy soha többet, mert minek?, de aztán mindig valahogy akárhogy ("valaki, bárki, akárki") megint nekivágok. Miért? No answer. Lehet, hogy rossz embert választok vagy csak más nyelven kéne próbálkoznom. Ezzel tegnap ZénóZebulon próbálkozott, akitől héberül vártam a mondatot. Ez a megfelelő pillanatban biztosan nagy sikert aratott volna, akkor nem igazán.
Kapcsolati szinteken még arról is említést kell tennem, hogy széllel szembe hunyozom. Valamelyik nap azt álmodtam, hogy vezetek. Megint. Saját lábamon állni jó volna egy kicsit. Elmenni ide meg oda, enni itt meg ott, párban (maximum Fülöpöt vihetném magammal) vagy társasággal, de a lényeg az, hogy kint a világban. Lehet, hogy csúnya világ a mai, de mégis csak reálisabb képet ad, mint az, amiben most élek. Védett kis környezetecske, ahol van keksz meg meleg kakaó meg egy Micimackó könyv, amiből ki vannak hagyva a "rázós" részek. No input élmény, a szórakozás maximuma a részvét vagy egy elképzelt perspektíva. Nincs túl sok kiskapu az életemben. Ennek most igencsak sajnáltatás szaga van, pedig el nem tudom mondani, hogy mennyire nem az. Sose mosom le magamról, hogy gyerekes vagyok...
