Ma meglátogatott az egyik régi barátom. Rég találkoztunk, kapcsolatunk már-már semmilyennek volt mondható. De ma, újra itt volt. Üldögélt velem reggel az ágyon, megjegyezte helyettem, hogy hány műcukor kell még a kávéba, futott velem a buszhoz és sat, sat... Matek után (erről majd később) karon fogott és elvitt oda, ahova eddig eszembe se volt elmenni. Ő volt, az én barátom, a szomorúság. Egy ideig keringtünk azon a titkos helyen, aztán hazajöttem. Miután két megállóval előbb leszállt a metróról, mint én, biztos lettem abban, hogy nem vagyok egészen normális.
Na, de, most kicsit más: megismerkedtem a magyar Diane Keatonnel. :-) Mindig irigyeltem a matektanárokat, mert már a feladat elején tudják, hogy mi lesz a vége. És a sok év tanítás után ezt valószínűleg egy bajos élethelyzetre is tudják alkalmazni. Tisztelet a kivételnek (...). Hiába a (magamhoz képest egész) jól sikerült matekzéhá, meg kell állapítanom: nálam nagyobb hülyét matekból a tudósok keresve se találnának, mert segghülye vagyok eme szent tantárgyból. Amikor már nagyon bután néztem, ezen a mondaton kezdtem mosolyogni (persze, csak magamban, hiszen a feladatra az összes idegszálammal koncertráltam. Már amennyi megmaradt a szerdai matekóra után): "leírom neked részletesen, hogy érezd a transzformációt." Aha, én meg az érzés bármit is matekból?! Két dolog: undor, utálat. De a helyzet alapjában véve humoros volt. A magyar Diane Keaton (sajnos, más név nem jutott eszembe) nagyon kedves, kicsit olyan velem, mint Mrs. Mindentudó. Csak viccesebb. :-)
Azt hiszem beletörődtem a 'csomagos' dologba és azt teszem, amit egy Táltosasszonyhoz hasonló csaj tanácsolt nekem: csak szeressek, töltsem ki így azt az űrt, ami bennem van, ha nem szeretnek és higyjem el, előbb utóbb megtérül. Soha a büdös életben nem hittem ebben, egészen március 29.-e estig. Azóta érzem és bevonzom a szeretetet. Ez nagyon jó érzés. Úgy is mondhatnám: "hátraszaltóznék örömömben, de megkíméllek." Ezért kerülöm azokat az embereket, akikben akárcsak egy icipici "nem szeretlek!" érzést vélek felfedezni. Nem, leginkább menekülök, mert tudom, hogy úgyse lehet őket megváltoztatni.
Most kicsit a térdemről. Szeretem a térdemet, szerintem szép térdem van, de tegnap reggel valami megváltozott. Reggel azt éreztem, hogy valaki belevágott, de gondoltam csak Macs belekarmolt vagy kiharaptak belőle egy darabot az ufók és majd elmúlik. A suliban is fájt, meg itthon is fájt és mikor átvedlettem itthoni hacukába, láttam, hogy van rajta egy dudor. Nyomkodtam egy kicsit, de nem nagyon, mert fáj(t). Mára nagyobb lett, és fekve ülök. Talán az ufók voltak...Egyszer majd leesik a térdem?
A suliról kicsit nem beszélek, mert... hm, hmm, hmm, mert nem. És "mert annyi minden kéne még." Ja, még azt is teszem, amit egy érettségiző. Tanulok. (bleee)
