Próbálok nem depresszióba esni attól, hogy úgy érzem sosem fogok végezni a tanulással. Soha, még akkor se, amikor az a bizonyos protkós esemény lesz az életemben. És egyébként sem tanulok rendesen. De készen kell lennem, de a pánik akkor is nagyobb, mint amennyi erőm van ahhoz, hogy ezt visszatartsam/elhárítsam.
Más: mióta kutyáj újra egészséges imádattal szeretem (mint Kosztolányi a fiát - ááááá!!). A kutya ugyanis kiskutyásodott és muszáj vagyok neki gügyögni. Szóval, bármi mást csinálok (még sétálni is elviszem), csak ne kelljen tanulnom. Azon viccelődünk ZénóZebulonnal (miközben én keresztbefostam a bokámat), hogy mit fog Anyám kitalálni, ha leérettségiztem. ZénóZebulon azt mondta, hogy majd megveszi nekem az elsőéves könyveket, hogy nehogy ne tudjam őket oda és vissza, amikor első nap belépek az egyetem kapuján. Abszurdnak hangzik, de Anyából simán kinézem.
Kéne egy kis boldogság vagy annál egy kicsivel több. Pár szabadnap (mostazonnal), amikor elmegyek a valakivel a valahova és ott csak ülünk hallgatjuk a csendet vagy egymást vagy bármit - ezek az én konkrét elképzeléseim. Arról is van konkrét elképzelésem, hogy miként kellene elmulasztanom a fejfájásomat anélkül, hogy bevenném a szörnyű fájdalomcsillapítót. Olyan fájdalomcsillapító ez, amibe ha beleszagolok egyből elmúlik az összes fájdalmam. A fejem egyből jelez, ha fáradt vagyok vagy elegem van a tanulásból. Hoppá, lekéstem a csatlakozást! Az (volt) a terv, hogy 10-től tanulok, mert onnantól senki nem telefonálhat. De ezt már most lekéstem. Éljen a "II. világháború kirobbanásának okai" - bár tudnám mi ez?
