Most érzem csak igazán, milyen egyedül lenni. Olyan mélyen aludtam, hogy észre se vettem, hogy mikor ment el Anya - ami önmagában nem szokott zavarni, de ma mondtam volna Neki, hogy vigyázzon magára és, hogy ne siessen. Tegnap ugyanis állon végigcsúszott az Erzsébet téren. Nem tudok én ennyi mindent elviselni (bár sokkal többet kéne). Vagy tanulok vagy minden gondolatommal és/vagy teljes valómmal Anya mellett vagyok és vigyázok rá. Ezt még leírni is fájt, mert pár éve a helyzet fordítva volt és még most sincs igazán így, csak én ugrálom ezt túl. Ahelyett, hogy tanulnék. A depresszió elleni a küzdésem a nemtanulás miatt továbbra is rendületlenül és sikertelenül robog. Ez persze sokkal több erőt emészt fel, mintha a Három részre szakadt Magyarországot tanulnám. Többek észrevétele, hogy Enyiék sikeres munkát végeztek, ezúton is gratulálok Nekik! Tegnap is megkérdezte, amikor a "mit csinálsz?" kérdésre azt válaszoltam, hogy tanulok (mert akkor tényleg), hogy "Na, csak nem rájöttél, hogy kellene.." Őszintén és ebbe az egészbe belefáradva kérdezem (már csak magamtól): tudok én jót csinálni?

A tegnapi nap határozottan a pánik tetőpontjának számított, eléggé le is fárasztott. Főleg a szüntelenül velem lévő tizenöt-húsz perces telefonos bőgés, amibe 2 percenként (mikor épp tudtam beszélni) beleszőttem, hogy mindjárt abbahagyom és egyébként jól vagyok. Azt hiszem politikus nem leszek, ha nagy leszek. Ez volt az én tegnapi magándrámai szereplésem. Valaki, aki utána kisurrant a szobámból többször belerúgott a gyomromban (most is) és figyelmeztetett, hogy "Hahó!!! Érettségi!! Nehéz!! Fosd le a bokád keresztbe!!!Ha elbaszod, az egész életed elbaszod!!"(by Enyiék, de nem ők voltak, hanem a tudatalattim). Na, ettől aztán úgy befostam - persze, a szó nem tényleges értelmében - hogy megint le kellett fordítanom a könyveket vagy elrakni a táskámba. Pusztán azért, hogy ne hányjam el magam már a puszta látványuktó. Legyünk már túl rajta!

És most itten van az alant említette zenebona, jó kis muzsika (stílusosan narancssárga):