Egy nagy, borzasztóan nagy ölelésre lenne szükségem. Olyanra, ami legalább örökké tart és azt mondja, hogy "minden rendben lesz, kicsilány! ne félj!" De én borzalmasan, iszonyatosan, lefosom a bokám. 3 napja úgy bőgök, mint aki most kapott rá a sírásra és nem is tudja abbahagyni. Quimby szerint van a világűrben egy kis szoba, ahol a bánat súlytalan bár magam részéről ezt pont ellenkezőleg gondolom. Amikor magamra csukom az ajtót akkor minden egy 600x-os nagyítású mikroszkóp alá kerül és én egyre borzalmasabban érzem magam.
Ma voltam LLI-nél, aki kiírtott belőlem bizonyos érzelmeket. Jó, hogy kiírtotta (vagyis nyilván együtt tettük ezt), de fáj a hiányuk. Vagyis nem a hiányuk fáj, hanem a tény, hogy egyáltalán voltak és, hogy ki kellett írtódniuk. Szóval, most más ruhát öltöttek és úgy dolgoznak bennem.
"ma éjjel a semmi sem olyan,mint amikor olyan, amilyen.sétál a Hold a háztetőn,zsinóron húzza maga után a szívem." :-(
