A címben szereplő fogalmat ma tanultam. Halló Sors!

Nem rég, konkrétan szerdán, írtam a "de jó nekem"-ről. Tegnap meglátogattam Apácát, ugyanis a szürke ruha ismét a pesti utcákon, hétfőig. A kombiné villamos a Nagyintézménynél is megáll, én pedig sietve bámultam ki az ablakán, mert késésben voltam. Épp a legnagyobb bámulásban voltam, amikor megállt a szívem egy pillanatra. Elsuhant előttem Kémikus sziluettje. Elgondolkodtam, hogy hallucinálok-e vagy igen majd utánanéztem, és tényleg ő volt. A szívem, akárcsak a villamos, még mindig állt. Majd láttam feljönni az aluljáróból és alig hittem el, hogy újra látom őt.

Láttam, hogy nem vágatta le a szép haját (amibe úgy szerettem beletúrni), láttam a szép szemét (ami abban a két hónapban a biztonságot jelentette nekem), láttam a tudást (tudja mit kell tenni, ha lenyelném a sósavat, ismeri az ellenanyagot), láttam a jövő Pulizer-díjas íróját és Nobel-díjas kémikusát. És azt is láttam, ahogy elsuhan a villamos mellette, mellettem is, és felbukkan máshol, a túloldalon, messze tőlem.

Eszembe jutott az a két hónap, amikor mi még mi voltunk. Ahogy elkezdtük msn-en, aztán beszélgettünk, sokat, éjjel, aztán nappal smseket írt, megbabonázott a leírt betű mágiája, végre boldog voltam. Mert azaz ember szeretett, akit szerettem volna, hogy szeressen. Na, ezzel a mondatommal bekerültem a Guiness rekordok könyvébe, én írtam le legtöbbször a "szeret" szót és annak különféle változatait. Aztán találkoztunk, jó volt. Össze-vissza szívattuk egymást a kémiával (én utálom, ő meg hát ugye...), aztán mikor elbúcsúztunk, puszit nyomott a homlokomra. Imádtam őt.

Aztán, mint a fiatalság, aki a békávét használja, a buszon ültünk. Kisfejem a kisvállán, rendkívül romantikus, szerettem ez(eke)t a perce(ke)t, rózsaszín köd. Egyszer csak felpattant mellőlem, jelzett, majd amikor kinyílt az ajtó egyszerűen leszállt, ha úgy tetszik, kisétált az életemből. Msn, sms, telefon - semmi válasz. Ezt a tényt ismerve, az ő érzéseiről nem merek nyilatkozni.

Ma pedig újra találkoztunk. Akarom mondani (illetve írni) elmentünk egymás mellett úgy, mintha sose lett volna köztünk semmi. Átnézett rajtam, felettem, majd „kémikus vagyok, a sósav előállításán agyalok” tekintettel tovább ment. Meg sem ismert. Na, igen, mert vak. Ha nem lenne vak, még mindig mi lennénk mi. Ez, leírva, nem annyira szörnyen borzasztó, pedig el tudnám játszani Rómeó és Júlia szerepét is egyedül.

Amikor újra szembejön, leszólítom, emlékszik-e rám? És a reakcióiból messzemenő következtetéseket fogok levonni. Persze, nem magamtól vagyok ilyen okos! Köszönöm, ZénóZebulon!! :-)