Valami nyugalmas zenére vágytam, zavaros az este. És a következőt találtam: "aki csupa szó, aki csupa dac, aki csupa jó, aki csupa hév, aki csupa kosz, aki csupa tűz, aki csupa rossz, aki csupa jaj, aki csupa baj, aki csupa zaj, aki csupa báj, aki csupa szép" Hát nem rólam szól? De. :-)
Nehéz, súlyos, zavaros ez az este. Egyrészt, mert barát vagyok, másrészt mert barátnő. Aki mindig beszél. Próbálja előadni az esztrád műsor különkiadását és valahogy próbálja felvidítani a barátot. De ma még az én szavam is elakadt (pedig ez igen ritkán fordul elő). Még most is nehezen megy a beszéd. Akarom írni, írás.
Kicsit másról. Majomszeretet helyett muffinszeretetben élek. Akit szeretek, annak muffint sütök. Szóval, ha néked kedves olvasó, már sütöttem, akkor biztos gyengéd szálak fűznek hozzám. Ha még csak ígérgetem, akkor is. Pocahontasnak is sütöttem már, de azt csak muszájból, mert szülinapos volt. Rosszul is lettem a sütéstől, miután kész lett. Akinek sok muffint sütöttem, nagyon szeretem. Egyszerű ez (nem úgy, mint ez az este). Ma viszont, hiába tudom hogy vendégség lesz, eszembe se jutott bármivel is előkészülni. A takarítás is nagy nehezemre esett.
Ilyenkor mindig eszembe jut (és sokat is agyalok rajta), hogy mi lenne ha Ő jönne velük? Akkor is ilyen negatív gondolatokkal készülnék? Magamtól tudom a választ, nem. Akkor lehetne látni a házat az űrből, a Google Earth műholdjai simán látnák. Ott csillogna-villogna egy (fentről apró) ház, ami úgy csillog, mint valami csillámpor halom. Ma megint nagyon hiányzott Ő. Megint éreztem azt a tehetetlenséget, hogy nem tudok mit kezdeni ezzel az űrrel és azzal a fájdalommal, ami utána maradt. Mert készülnék rá, Rá és várnám, hogy jöjjön, mert olyan ritkán. És, ha már eljön, érezze jól magát. De nem jön. Helyette jönnek megváltozott emberek, akiknek a megváltozott énjükkel nem tudok mit kezdeni. A kiépített beton páncélt nem tudom áttörni (akarom?), a lézerszemekbe nem tudok belenézni, mert megvakulok, megölelni egyikőjüket sem lehet, mert összeroppanok. Vagy ők roppantanak össze, ezt még nem tudom.
Duplán szomorkodós ez az este, de egy dolog feldobott. Itt járt Csibike, láttam a csibe lábnyomokat. Blog-példaképem és blog-anyám ő, mint ahogy a kommentben is írtam. Szomorkodós volt, amikor bezárta az olvasdát itt; de ugyanakkor örültem, mert változások jöttek az ő csibe létében. És mostan meg újra ír, valami fura blogos rendszerben, aminek komment rendszerével még ismerkednem kell. Majd egyszer bátor leszek. Most leginkább szomorú a mától, és rettegős a holnaptól.
