Apró kis négyzet alakra rajtogattam össze a mai 'gyógyítás' termését. Három különféle cetili, egy kicsi, egy közepes és egy nagy. Persze, hajtogatva mindegyik apró. Kettő spontán 'alkotás', csak az egyik volt a házi . Három apró cetli, amit ha bárkinek megmutatnék, nézné egy percig, majd egy "nem értem, mi ez." kíséretében haladna tova. Nekem viszont nézegetnem kell őket, mint jóbarátaimat, pedig teljes szívemből gyűlölöm őket.
Mégis, teljes ellentmondásban önmagammal, negyedóránként szépen, óvatosan kihajtogatom mind a hármat, kirakom magam elé, nézegetem, aztán megfeledkezem arról, hogy léteznek. Teszek-veszek majd visszatérek a kihajtogatás helyére, és akkor újra találkozunk. Lekönyökölök melléjük, nézegetem, forgatom őket, megnézem hátulról (így ugyanis azt mutatják, amit szeretném, hogy mutassanak), megpróbálom értelmezni. Azért személyesítem meg őket, mert sokat kell nézegetni - ez az új házi.
Én rajzoltam őket, ami ellentmondás, mert én nem vagyok a rajz nagymestere. Kismestere se. Rajzolás volt a feladat, pedig nagyon ellenkeztem. A végén mégis megkaptam, hogy "nagyon szép a rajzod, valójában ilyen szép rajzot még sosem láttam!". Na jólvan, a második részét én provokáltam, különben még ennyire se szeretném őket. Utánanéztem a szakszavaknak a lexikonokban, nem lettem okosabb. Pillanatra felvidult az arcom, amikor szakszavakkal telt meg a szoba, szóban is kinyilatkozódott eme örömöm, mire az volt a válasz, hogy "mert igényled őket".
Előtte volt egy félelmetes-de-inkább-vicces jelenség, amin félhangosan fel is röhögtem. Megrajzoltam, megorigamiztuk, megbeszéltük, újraorigamiztuk és ezután Bolondítógyógyító egy rejtélyes "hm", egy rejtélyes "ahaaa..." és egy "érdekes, és szép a rajzod, látod mi benne a szép?" kíséretébe felém fordította a firkálmányt. Olyannyira szépnek láttam a firkálmányt, hogy percekig csak csendben néztem, aztán csendesen megkérdeztem, hogy esetleg kidobhatom, rajzolhatok másikat ehelyett, lehányhatom, leköphetem, összegyűrhetem, rátaposhatok-e? Egyik sem engedélyezett, illetve másikat rajzolhatok, de ez maradjon meg. Valami fura fintorgást sikerült alkotnom az ábrázatomra, mert kedves, félhangos mosolygás kíséretében el kellett raknom őket. Mindig nálam kell, hogy legyenek, ezért vannak apróra hajtva.
Percekig csak a morr-morr-morr jelenség bírt belőlem kinyilatkoztatódni, aztán egy kis grr-grr-grr, majd rájöttem, hogy disztingválni kellene. Sikerült is, kicsit, meg hát értelmes, összetett mondatokban kellett (volna) elregélni azt, amit gondolok. Valahogyan csak sikerült, azt hiszem. Most viszont össze kéne hajtogatni őket, újra apróvá, és eltenni őket aludni.
(ámbár az estéim nem hajtogatással szoktak telni, de ha így haladok/dunk, új esti elfoglaltságot kell találnom. és ma rájöttem: óvónéninek kellett volna mennem. holnap pedig terepgyakorlatra kell, a mínuszokba, köszönöm Nagyintézmény! de legalább felcsatlakozódtam a levelezőlistára, és írtam is. és én kaptam a fotóslány szerepét a holnap, holnapután és azutánban. na, milyen a lány?)
