Egyszerűen varázslatos! Apró csemeték, apró (leendő) szerelmükkel a vállukon illetve az álluk alatt száguldanak a hangok tengerén.
Kedvenc tanerőm ismerős dallamokat tanít, én pedig csak ülök és mosolygok. Kedvenc tanerőm semmit sem változott, ugyanolyan kedvességgel és türelemmel fordul az apróságokhoz, mint anno felém. Ismerős bólintásokkal nyugtázza a ritmust, és úgy csinál mintha már nem emlékezne a dallamra. Pedig én tudom, hogy nem így van! Várnám, hogy néha rám mosolyogjon, tudatva velem: "örülök, hogy jöttél!", de erre hiába várok, mert ezt ő nem csinálja. Nem azért, mert nem szeret vagy mert elszívom előle az oxigént abban a kis teremben, csak egyszerűen minden érzékszervével a nebulóra figyel. Mert ezt másképp nem is lehet csinálni.
Egy kislány, úgy negyedikesre saccolom, olyan dallamot játszik, ami nekem még távolról sem ismerős. A dallam ismerős, mások sokat játszották, de én az egy évtizedem alatt soha, pedig benne van a tananyagban, kötelező darab. Egyszerűen nem jutottam el idáig. A kislány szinte egybeolvad a hangszerével, Kedvenc tanerőm pedig egy idő után csatlakozik hozzá, és együtt muzsikálnak. Ennél varázslatosabb nincsen - ezt az emlékeimből tudom.
Nézem őket, miközben együtt játszanak és gombóc kezd növekedni a torkomban, könny szökik a szemembe. Percek óta csodálom ezt a 'jelenséget'. Azt hiszem többet kéne komolyzenei, kamarazenei koncertekre járnom. Órákig tudnám ezt audiovizuálni, de nem szabad ebbe a kapcsolatba belemászni. Gyerekénem sem örült volna egy hátrahullámcsattolt frufru-s lánynak, aki (pityeregve) ül mögöttem és nem csinál mást csak figyel. Gombóccal a torkomban megkérdezem, hogy maradhatok-e még (talán a pedagógus énje nem örül nekem), de szerencsére megnyertem a székbérleti jogot még egy kicsit.
És mekkorát nyertem! Újra, ámbár csak szemlélőként, átélhettem a tanári-diáki pályafutás egyik legfényesebb pontját, legalábbis számomra. Amikor velem játszott Kedvenc tanerőm az tényleg fénypontja volt muzsikás életemnek. Bár Kedvenc tanerőm sosem mutatta, hogy "én, fiam, bizony feletted állok, szóval ne gondold, hogy bármit is elronthatsz!", de mégis van az ember lányának egy ilyen érzése, csak kevésbé fenyegetőbb változatban, mert mégis tanárom. De ebben a helyzetben, mikor a diák a felső, tanár az alsószólamot játsza, szinte egyenrangú a szerep. Persze, ő jobban tudja mindkét szólamot, én továbbra is diák vagyok, de együtt muzsikálunk, most segítjük egymást. Az "ő a tanárom" mindig ott van bennem és lebeg felettem, de mégis egyenlőbbek vagyunk, mint amikor "nézd meg ezt az ujjrendet!" mondattól hangos a terem.
Végig azon gondolkodtam, hogy valószínűleg nem ülhetek be mégegyszer hallgatni (ez nem az egyetem!!), szóval most kell feltöltődnöm, legközelebb 3 év múlva jöhetek. Hacsak nem iratkozom be újratanulni hegedülni. Csak és kizárólag Kedvenc tanerőmnél! Hiányzik, ez az igazság. A rendszeresség(e) és, hogy 10 évig Zenei Anyám volt. Új nevet találtam, ez jobban tetszik, ezt használom mostantól.
Mielőtt tovaszállok jut időnk egy kicsit beszélgetni. Nincsenek diákok, csak mi ketten és a közös, bizalomra épülő 10 év. Ködös tudatlanságomban érzékeny pontokra tapintok, sűrűn bocsánatot is kérek emiatt. Nem mintha ettől kevésbé fájna, ütne belülről és remélem tudja, hogy sajnálom! Elképeztő tartással és akaraterővel élte ezt át és túl miközben a legféltettebb kincsét törte össze az, akit ő a legjobban szeretett. De Zenei Anyám semmit sem változott, mondtam is neki a beszélgetésünk elején (tudatlanul) és a végén is.
Eljövetelem előtt megérkezett egy kislány, aki abban az általános iskolába járt, ahova én jártam. Zenei Anyámtól tudom ezt, akivel egyszerre dobtunk hátast, amikor a kislány "Csókolom!"-ot köszönt nekem. Öregszem és megértem bizonyos dolgokra. Nincs vita.
