Azt hiszem,hogy teljes mértékben depisedem...most festettem épp lilára a körmeimet.És ez csak akkor szokott előfordulni,amikor nagyon magam alatt vagyok és mivel fekete lakkot nem használok,ezért marad ez a sötét lila.Nagyon jól néz ki ám,csak sajnos szinte az egész első ujjpercem lila,mert rég festettem lilára.De,hát mire való a lakklemosó...Na,de nem csak a külsőségek miatt vagyok ám depis.Hanem azért,mert itthagyott Ő.Itt volt egy kis ideig aztán csak egyszerűen elsuhant.Halkan és szinte egészen észrevétlenül.Ezután a lelkemnek nagyon (nem is tudom meik szót használjam)szomorú,de mégis örömteli nap után.Örömteli,mert segíthettem és szomorú,mert én is majdnem sírtam.De-visszatérve- Ő csak úgy egyszerűen itthagyott.Pedig nagyon jó volt,hogy itt volt.Dícsértem,de nem nagyon,hirdettem,de ezt sem nagyon,mondtam Neki,hogy jó,hogy itt van,örültem Neki,de Ő mégis úgy döntött,hogy elmegy...Megunt engem vagy soha nem is akart teljesmértékben hozzámtartozni.Azt gondolja,hogy jó nekem nélküle.Pedig nem jó...nagyon nem jó.Ma csak Vele sikerülhetett megvígasztalnom az embereket és némi lelket önteni beléjük az élettel kapcsolatban.És erre meg itthagy.Hát,hogy fog így nekem menni a holnap meg az azutáni napok?Nélküle nagyon nehéz lesz.Vajon menni fog?Bár,ahogy elnézem az embereket,sokaktól távozott el Ő és nekik mégiscsak megy az Élet...De nekem nem fog.Amíg itt volt,csak addig ment,de ezekután most is csak itt ülök és igyekszem nem sírni,de -ezt is érzem- nem fog menni.De ne értsétek félre,nem egy barátot,ismerőst,családtagot veszítettem el,csak egyszerűen elhagyott Ő.Az önbizalmam