A legfájdalmasabb az,amikor meglátjuk,hogy (bár nem mondjuk ki) kivel állunk szemben.Ilyenkor még azt is csúnyának látjuk magunkon,ami talán egy icipicit szép.Vagy talán egyáltalán nem szép.Ekkor a másiknak próbáljuk viccesen elmondani és dícsérni,amit láttunk,de valójában a lelkünk zokog.Zokog,mert tudjuk,hogy Ő minket sohasem fog igazán és 'úgy' szeretni,ahogy mi valójában szeretnénk.Erősen reméljük,hogy erre Ő sohasem fog rájönni vagy,ha mégis akkor majd valahogyan elsimítjuk a dolgokat.És amikor próbálunk Felé teljesen hidegek maradni,akkor követjük el azokat a hibákat,amikre inkább nem is gondolunk vissza.Inkább zokogunk és dícsérjük Neki a látottakat,pedig leginkább elmondanánk amit érzünk. De nem tesszük meg.Miért?Nem akarjuk magunkat 'elásni' Előtte,nem akarjuk elmondani,hogy bennünk is rengeteg a vágyakozás.Ezekután azt gondoljuk,hogy Ő nem is érez semmit.Majd mikor már menni készül,illedelmesen megdícsérjük,akire most teljes szívünkből haragszunk,sok együtt eltöltendő időt kívánunk majd szép álmokat,majd hagyjuk elmenni. Eközben(nagy szerencse,hogy nem látja)zokogunk és várunk valamiféle csodát,talán nem is akar még aludni menni,elmondja,hogy mit gondol a jövőről,ami talán közös.De nem.Kitart mellette és amellett is,hogy elmegy aludni.Az utolsó mondata kifacsarja szívünkből az összes érzelmet,amely a sok együtt töltendő időre vonatkozik: "Így lesz",majd elmegy. Mi pedig itt maradunk a szívünkkel,a zokogással és a bánattal.
Nekem ma ez jutott.Jobb éjszakát kívánok,mint ami nekem lesz.Jóéjt