GoGo

Hogy miben változtak a tegnapi érzések?Meg kell mondjam(kellő szomorúsággal),hogy semmiben.Vagyis inkább ezt a folyamatot fokozódásnak nevezném.Fokozódott a szomorúság,az elkeseredettség és ami a legborzasztóbb: hozzáadódott egy adag harag is. És,hogy mi lesz holnap?Minden ugyanúgy lesz,ahogy eddig volt,csak én belül más szemmel fogom nézni Őt.Kritikus, 'ha beledöglök akkor sem mutatom meg Neked,hogy mit érzek' szemmel valamint fájdalmasan és vágyakozva fogok Rá tekinteni.Lesz egy pont amikor úgysem bírom már tovább. Miért van az,hogy amikor kezd az élet(em) jobbra fordulni,akkor történik valami,amitől a viszonylagos jókedvem egy pillanat alatt,mint egy buborék kipukkad és visszatér a szomorúság,a létezni nem akarás?Amikor csak folyton sírni szeretnék,de nem tudok.Amikor a családommal nem tudok kommunikálni,amikor megsértődöm,ha valaki nem ír vagy nem úgy válaszol,ahogy én szeretném.Amikor megsértődöm,ha valaki boldog,ha valakit szeret és viszont szereti,amikor megteszem a tőlem telhetőt és az a Valaki,mégsem úgy örül nekem,ahogyan szeretném.Más persze,azt mondja,hogy örült,mert nem akar lelombozni.De sajnos van szemem és látom mindazt,ami fáj. Ilyenkor nem veszem észre és kihagyom a szépet és a jót. Ilyenkor szenvedek.Nárciztikus nihill-ahogy Ő mondaná.És már megint itt vagyok,hogy Róla beszélek.Ilyenkor jönne jól egy segítő váll,amin sírhatok,egy segítő kéz,amit szoríthatok,ha fáj vagy csak egy fül,ami egyszerűen meghallgat.De ilyenkor ezek mindig foglaltak.Irigykedni mások boldogságára nagyon gonosz dolog.Tudom,de mégis fáj látnom,hogy másnak mindig sikerül,nekem pedig sohasem.Ekkor,amikor ezeken gondolkodom ott motoszkál belül a gondolat,az érzés: "Mi lenne,ha még velem lenne?Tudna nekem tanácsot adni?Egyáltalán fel merném hívni,hogy nagyon hiányzik és nagyon szeretem?Hogyha mindezekhez lenne bátorságom vajon kinevetne,ahogy régesrégen tette?"-ezek azok a kérdések,amikre talán sohasem fogok választ kapni.Legalább is ezen a Földön biztosan nem.Mást sem merek felhívni.Ilyenkor talán jobb nem is beszélni,legalábbis telefonon nem.Azt gondolom,hogy csak nevetnék,mint mindig teszem.Mikor belül a lelkem végkimerültségig küzd azzal az érzéssel,amit talán sohasem fog tudni feldolgozni.Ez nagyon fáj.
És amikor megjelenik a színen a szívem dobogni kezd valamint a harag és a bánat egyre jobban fokozódik.Ez a két ellentétes érzés együtt sírógörcsöt eredményez,ami nem tud kibukni.És nem ír.Nem veszi észre azokat az undorító hangulatjeleket a nevemben?Nem gondolja,hogy segítenie kéne...? Hogy is gondolná...ez csak egy remény,hogy valaha is észre veszi,hogy Utána vágyakozik lelkem. “Mint telefon az elhagyott lakásban, mely éjidőn reménytelen csörömpöl, úgy jajveszékel itt hiába lelkem, oly messze az élettől és örömtől.” (Kosztolányi Dezső )
....