Csak feküdtem a röntgen asztalon és az elmúlt 17 és fél napra gondoltam.Az útra,Au-ra,a Nagynénémékre,Schaffhausenre,Stein am Reinre,az unokatesóimra,Bernre,a kettészelt főutcára,a számomra ismeretlen japán művészre(aki miatt ez az egész volt),az Unokabátyámra,Perritára,a kabalamalacomra,Baselre,a másik unokatesóimra,Stephaniera,a münsterre,a viccekre,a boldogságra,Schilthornra,a 4fokra nyár kellős közepén,a két rövidnadrágos csajra,Wengenre,a Klee múzeumra,a felháborodásra,a boltokra,a hiányra,az álmaimra,a szivatásokra,a pasikra,itthonra,Veveyre,Montreauxra,a Toure de Swiss-re,a rózsakertre,a két rózsaszálra a padon(aki Enyi és Epi), az utolsó napokra. Aztán újra a Nagynénémre gondoltam,meg a Nagybácsimra,meg a könnyekre,a honvágyra,Anyukámra,a barátaimra,a kutyámra. Az autópályára,az idegességre,a kamionokra,a fékcsikorgásra,a sikításra. A csomagokra,amik szana-széjjel hevertek az úton,az engem nyugtatgató angolul jól tudó srácra. Enyire és Epire,akiket ki kellett a roncsból húzni. Aztán ismét Anyukámra gondoltam és az itthonra. A könnyekre már nem gondoltam,hiszen ott folytak végig az arcomon. Gyorsan el kellett tűntetnem őket,mert jött a röngenes,hogy megnézze jól vagyok-e. Aztán jött a bizonytalanság,egy éjszaka egy ismeretlen hotelben,a vonatút. Aztán megtaláltuk Epit,aki jobban van(legalább is azt mondja) ,de én aggódom. A roncs ott marad,nekünk nem kell. Hiszen sosem lesz belőle már normális autó. Csak az a kurva kamionos lenne meg,mert a kis buzi elmenekült... fel is rúgnám(persze majd csak idővel,hiszen most fordulni is alig tudok) .

Újraszülettem.