GoGo

Sok mindent nem írtam le,amik bennem maradtak az elmúlt napokban,de most igyekszem. Kezdeném a hétfővel,ami para volt. aztán egy kérés,ami valahogy így hangzott: nem-e tudnál-e csinálni egy cédét a Kata esküvőjére,sok jajdejó,hogyegymásrataláltunk témájú dallal. De tudnék. Aztán éjjel 1/4 2ig ezt csináltam és kaptam helyette üzent köszönöm!-öt. Aztán kedden írtam,sokat,de erről változatlanul nem beszélek. Aztán álmodtam,volt tanárral,hogy rosszul van és én segítek. Isn't there anything I can do? De volt,álmomban. Aztán szerdán sok angol és sok nevetés és milyen a haja? Nem kellene nevetni mások szenvedésén,jó? Aztán menjünk,mert itt már semmi keresni valónk,kiültünk a hidegbe. És nevettünk,ami felmelegítette az érzéseinket.Van a néninek tüze? És volt? Mikor jöttök? Pénteken. Megyünk,naná.
Ma aztán megint álmodtam,Danteval. Nem tudtam megmenteni és nagyon sírtam. Isn't there anything I can do? Nem volt,de szerencsére ismét csörgött az órám. Aztán,beértem és elmondtam az álmot és mangafej. Aztán sok óra,figyelés(helyett alvás) után kiültünk a padra friss levegőt juttatni az agyunkba(hová is?) és dumálni,hogy milyen hideg van és miért van ilyen sok óránk? Egyszer csak mindenki balra fordítja a fejét,a hang irányába és csak egy porfelhőt lát,mögötte valami fekete folttal. Nagyot néztünk,nem lehet ez a szupervizor és ApámApuja sem,így hát feladtuk a kutatást az agyunkban. Egyszer csak felbukkan valaki. Sovány és ki sem látszik a kormány mögül,de ezért szeretjük. Szeretnénk,ha tanítana még minket. Sajnos nem lehet,mert beteg,de mi változatlanul örülünk neki. Elmondta nekem,hogy szeretne nekem írni egy hosszú levelet,csak sosincs rá energiája,mert csak fekszik. Akkor ma beszéljünk-vetem fel az ötletet. Nem,mert más a dolga,orvoshoz megy. Akkor majd emailben értekezünk,mert Róka-hegy és az nekem messze van. Még mondanék valamit,de már eltűnt az ajtó mögött. Mindenki csak néz,hátha még valamiért visszarohan,ahogy szokott,de nem. Aztán még van egy kicsi remény,hogy el tudjuk kapni még óra után. Ez a remény akkor hal meg,amikor látjuk a hideg fényű fényszóró sziluettjét az oszlopon. Innentől már akár figyelhetnénk is a görög kultúrára,de kit érdekel ezek után? Engem,de nem pontosan ez,hanem egy szülinap,amit senki sem tud,még én sem és ez a legrosszabb. Aztán elviharzunk,de előtte még megóvjuk a tepsi épségünket és beszélgetünk a padnál történt eseményekről. És szomorkodunk,de csak egy kicsit. Aztán mindenki leszállt és én magamra maradtam. És magamba roskadtam. Aztán gyorsan ki tudtam heverni-a gyerekek sokra képesek.
én: Szia,majd visszahívlak később.
a telefon másik végén lévő nekem kedves ember:Miért?
én: Most épp videózom egy gyerekünnepségen...
a telefon másik végén lévő nekem kedves ember: Háháháháhá
Köszi. Aztán leadtam a kamerát és visszahívtam és bizalmasa lettem. Megint. Elválnak az útjaink? Pedig milyen jó,kis összeszokott csapat lettünk, az évek során. Zsöszvípehrdű és a többi,amit nem idézek. Nem temetek előre,inkább maradok pozitív. Már,ha ebben a helyzetben ilyen tudok maradni. Igyekszem. ( Nem akarok elválni, nem akarom itthagyni ezt az egészet, veletek akarok még sokáig lenni,barátkozni, a többieket is megismerni és tovább nyomatni a kamupöti franszoát és még sok közöset szerezni!nem lehet ez a vég,sokkal jobbak ott felettünk az emberek,okosabbak,meg tudják oldani,kérlek... )