GoGo

Az ilyen péntekeket szeretem igazán. Egy valaminek a vége,egy valami új kezdete-ahogy mondani szokták. És igen, a hét vége a szünet és a mai (felszabadult,szokásos,nekem kedves) péntek délután kezdete volt. Mi is volt,nézzük csak...(nehéz leírnom,nem,nem az élmények frissesége miatt,hanem,mert sok minden történt és nehéz,na) Szóval az volt,hogy 2matekóra Ősoszlopemberrel,akivel szörnyű és úgy érzem,hogy nem tudok matekül,pedig nov. 9.-én ZH és addig önképző kör.És önnön fejlesztés nem belföldön-szóval addig no matek. Utána egy lyukas,amiben fel véltem fedezni,hogy nem tudok matekul(továbbra is tartom ezt a véleményemet) Aztán 45percem volt arra,hogy megismerjem az érett társadalmat,amit azt hiszem,hogy sikerült. Közben néha-néha egymásra pillantottunk,amikor a 100fő alatti iskolákat...de nem programozom negatívan. Aztán ApámApuja bekanyarodott értünk,mint egy jobb f1-es versenyző és örültünk,hogy most nem kell 45percet várnunk a hidegben,mint reggel. De erről inkább nem beszélek,hiszen kit érdekel(hogy tüdőgyulladásunk lesz a jövö hétre)?meg,egyébként is titok,mint a többi. Vissza kell,hogy térjek,oda,hogy megyünk az automobillal.. Apám* belekezd a történetbe,de Süni mindig beleszól,Apám megint belekezd,Süni megint beleszól,Apám feladja,Süni folytatja,de én mondom Apámnak,hogy nyugodtan mondja el nekem,hiszen engem érdekel. Aztán odaérünk és én vagyok a first lady,Apám meg a second lady...(ilyenkor már érezzük,hogy ma délután-este feltöltődünk,de le is leszünk fáradva) Felérünk és tanakodunk,aztán kiokoskodjuk,hogy mi álljuk a kaját,mert cumpleanos. Aztán leesik az állunk,hogy mennyi is,de mi álljuk,mert mi,mi vagyunk. Meg szivatunk is,de ez is titok és kit érdekel(hogy belekezdtem egy mondatba?Hallod,hallod?!Figyelj már!!)? Aztán,aztán én vagyok a Szamár,tudjátok a Shrekből,de aztán mégsem,hiszen én inkább Fiona vagyok. Vagyis Kamaron Diaz. És még örüljünk,hogy nem IFA-t mondott. Ezen sokáig röhögés,csupán 3/4 órát. Aztán profidesszert(aminek nem tudom leírni a nevét),amire még most is várok,hogy kijöjjön belőle úgy a csoki,mint Apámnak. Igazából nem vártam,csak gondoltam,hogy várok,de aztán nem bírtam megenni és ott hagytam. Ezúton is üzenem,hogy amikor megeszi gondoljon rám!! Aztán még ott mutogattunk,rajzoltunk,beszéltünk-szóval Activity,de nem ám úgy,mint a törökökkel!! Jaj,de sokat nevettünk. Fájhas. Apám kiderítette,hogy jók a reflexeim,de Süninek is jók. Sőt... Szegény Londonos mappa,még jó,hogy megkérdeztük,h "Mutasd csak,ezen London van?" És igen,és mappa megszerezve,védelem elhárítva. Előtte még Csokoládét dögönyöztem,ami igencsak kényelmetlen volt. Utcai ruhában ugye nem fekhetek fel az ágyra(a kutyával ellentétben),ezért éppen csak a térdemet helyeztem az ágy felszínére és a karomat,amin tartottam az egész testsúlyomat. Ezek után,Csokoládé úgy döntött,hogy feljebb megy az ágyon,és én követtem,hiszen nem hagynék ki egy ilyen dögönyözést,amit láthatóan élvez a drága. Ezekután a következő pozíciót sikerült felvennem: térdeltem,még mindig,de már nyújtott négykézláb állásban,a kezeimet és a lábamat elnyújtva,hogy még véletlenül se érjek az ágyhoz. Ezekután a következő történt: Apám és Süni kérdezett tőlem valamit,aminek következtében rájuk néztem. Aminek következtében elvesztettem az egyensúlyomat és abban a pózban,amiben voltam,átestem(a szó szoros értelmében) a hátamra. Na,ennyit az "utcai ruhában nem fekszünk az ágyra!" tilalomról. Pedig tényleg mindent megtettem.
Aztán,megtörtem a jeget és(ésésés) énekeltem nekik! És miért? Mert szeretem Sünit. Meg Apámat** is. Nagyon. És tetszett is,legalább is azt mondták. Jobb voltam,mint fejőslány.
Annyit szűrök most le ebből a napvégéből,hogy továbbra is szeretnék ilyet,de kevesebb agyleszívással. És még annyit,hogy sok gátlást oldottunk ma fel. De van még feladatunk!! Valamint még ennyit fűznék hozzá:

És,legközelebb Te is énekelsz! Ha kell viszek piát is!! Köszönöm,a délutánt!!

*: nem ám az igazi,de már majdnem. Mármint,hogy nem Apám.
**: állítólag az utolsó szó marad meg jobban az ember agyában.azért ez és azért így a felsorolás.