Reggel felkelek 5-kor, elkészülődöm, kiülök a teraszra, bámulom a napfelkeltét. Vagyis csak az árnyakat. Kortyolom a kávémat, gerlét szelíditek. Egészen közel jött hozzám a béke szimbóluma. 6-kor Nick Cave pityereg ki a zsebemből, hogy ideje indulni. Elindulok, szép cipő felvesz, Anyától elköszönök, lábamat nem remegtetem. Elindulok a verőfényes hajnalban, felszállok egy buszra. Jé, pont a suli felé megy, hát jó. Akkor betérek és megírok egy informatika érettségit. Közben meg keresztbe fosom a bokám. Na jó, inkább előtte. 7-re odaérek a sulihoz, buszmegállóban találkozás a felügyelő tanárral, akivel vissza megyek a szokásos pékhez. Innentől kezdve igazán neurotikus és ideges gimnazistát alakítva viselkedtem, valamint megmondtam, hogyha esetleg elájulnék Anya otthon van, a számot tudják. Nem vicceltem, tényleg úgy éreztem, hogy elájulok. 8 óra, tételbontás vagy mi fene. Sok írás a papírra, a szép tollammal. Aztán word, ppt, web, excel, acces. Közben szünet, idegroham. Majd a végén pánik. Meg engedelmeskedés. Aztán együtt átnéztük a feladatokat, rájöttem, hogy milyen ügyes vagyok, de csak részben. És, hogy a web-et a felügyelő tanár baszarintotta el. Nem látszanak a képek. Bevallotta, hogy az ő hibája. Együtt nyitottuk meg a fájlokat, még eredeti állapotukban, akkor még látszódott. Utána töri konzultáció, okos vagyok. Utána művtöri rábeszélés, hogy akkor legyen a fotósorozat, légyszilégyszi. Utána Nővéremmel találkozás, házi Nemzeti Múzeumba elmenés. Ott lelkizés, vica-versa. Szeretem ám Őt!! Ki is fejeztem iránta a vonzalmamat, masszázs formájában. Szereti Ő ezt. Aztán művtörire készülés, Nick Cave-el.

Rájöttem, hogy senki nem tud segíteni abban, hogy megoldjuk a saját lelki bajainkat. Hiába az összes tanács, hiába az összes tapasztalat és múlt. Van a Te, meg van az én. Meg a jövő. Lehet, hogy van másik, aki nem tudja elfogadni, hogy van helyette jobb, ezért gyorsan köt egy csomót, amivel magához köthet embereket. Így már Te nem is kellesz, hiszen a másikkal több időt töltesz. Nem akarunk, mi, modern nők, másodikak lenni. Sose akartunk, nem is szerettük ezt a szerepet. Most pedig várunk, szugerálunk és harcolunk magunkkal, az érzéseinkkel és a másikkal. Együtt harcolunk.

A nap mondata: "Robi,ez nem a számítógép hibája. "