Miután mindenki megígérte, hogy eljön értem, ha valami baj lesz és, hogy hoz nekem egy sapkát a vonathoz nyugodt szívvel hagytam ott őket a Csodahelyen. Bár azért írigy voltam egy kicsit. Másnap bementünk a suliba, megmutattuk a lányokat mindenkinek. Aztán városnéztünk, vagyis oda s vissza mentünk a 2-es villamossal. Közben egy kis érzelmi vihar tombolt bennem, de leküzdöttem. Apácának írtam búcsú smst, hogy holnap elutazom és Ő meg akkor, mikor én kint vagyok román földön, szóval hiányozni fog és vigyázzon magára. Erre visszaírt, amin kicsit könnyezett a szemem, majd visszaírtam, hogy attól még, hogy ilyeneket ír, nem fogok sírni a villamoson!! Miután hazaértünk, becsomagoltam, felnyaláboltam a máltai lányokat és indultunk is a Keletibe. A lányoknak nem számít az idő, úgyhogy fél óránk volt a vonat indulásáig, úgy éreztem lekéssük. De nem volt okom a parára, mert még ki sem volt írva a vonat... 2 perccel indulás előtt kiírták, futottunk a vonathoz. Gyorsan beültem a fülkébe, ugyanis Anya be sem jött, mert hogy a taxik helyén állt meg. Itt is kicsit könnyeztem, de tartottam magam - vagy jó színész vagyok? Kb. a határ előtt egy óráig minden jól ment, mikor is Bimbuska észrevette, hogy nincs meg a pénztárcája. Pénz elveszett, 'oké' (nem az), iratok elvesztek. Az összes. Személyi, lakcím kártya... útlevél nem, mert azt nem hozta magával. Gondolkodunk, mi legyen? Aztán arra jutottunk, hogy átcsempésszük a határon és, ha sikerül iszunk, táncolunk. A magyar határőr nem vette észre, beültettük az árnyékba. A román, nem kedves arcú, már létszám ellenőrzést tartott, így le kellett szállnunk a vonatról, mert a jegy csoportos volt. Közben hívtam Nővéremet, aki, ha nem is rendelkezik nagy határőr múlttal, de legalább gondoltam ad tanácsot vagy bátorít. Aha, így történt: "mindenképpen le fogják szállítani a vonatról a határon. Ne bújtassátok el, mert a román határőrök gecik és esetleg kutyával jönnek" Szeretem, hogy ilyen pozitív a drágám. És tényleg. A román létszámellenőrzött, mi leszálltunk a vonatról. Ártándi vonat állomáson ülünk, várjuk mi lesz. Jegyzőkönyvet felvesz, román határőr mosolyog. Ne mosolyogj, kurva anyád - gondolja Gogo, de nem mondja ki, mert a végén ott tartják mosogatni. Elvisznek minket a határig, ott kiraknak, csinálj, amit akarsz. Hívom Nővéremet, tájékoztatom mi van. Ő agyal, hogy kit hívhatna segítségül. Kampányoló jut eszébe, aki lassan tényleg beléphetne a Superman érdemrendbe!! Azon az éjjelen leszaggatta a kitüntetését, elérhetetlen volt. Nővérem hívja mindenhol, sehol sem veszi fel. Mi közben egy útszéli kiskocsma mellett kötünk ki és próbálunk valami embert szerezni, aki el tud vinni minket Biharkeresztesig, ahol Fresh Air férje talált nekünk alvóhelyet. Találunk valami turista buszt, akinek a vezetője elmondja, hogy "persze, elviszem magukat", majd kitett minket az út mellett, hogy akkor most itt be kell sétálnunk ezen a bekötő úton és ott leszünk. Ez az 'ott", kicsit távolinak tűnt, hiszen az is volt. Vontatjuk a toalettünket magunk után, stoppolunk, nem vesz fel minket senki. Baktatunk tovább. Végül találunk egy panziót, becsöngetünk, de a bácsi 'kedvesen' közli, hogy nincs hely, szóval feleslegesen csöngettünk. Fresh Air felhívja annak a panziónak a tulajdonosát, akit a férje talált, a néni pedig megígéri, hogy eljön értünk az automobiljával. Eljött, megérkeztünk a panzióba. Sms Anyának, Nővéremnek helyzetjelentés. Másnap reggel Bimbuska hazament az útleveléért, nem tudtuk visszajön-e egyáltalán? Mi, Ökoanyánk és én, összeszedtük magunkat és elindultunk a vasútállomás felé. Ez volt reggel 9-kor a vonatunk, pedig kb. 22: 45-kor érkezett be oda. Közben próbáljuk rávenni Bimbuskát, hogy jöjjön. A válasza, határozott nem. Én kicsit haragszom, hogy miért hagy egyedül, de valahol megértem. Megmondjuk Neki, hogy most mondja meg, hogy jön-e, mert, ha nem jön akkor felszállunk arra a vonatra, ami elvisz minket Nagyváradig és akkor ott nézünk egy másik vonatot. Válasza még mindig határozott nem, így mi felszállunk arra a vonatra, ami Nagyváradig elvisz minket. Újra Román földeken voltunk, jellegzetes benzin szag. A vasút állomáson a jegypénztárba beraktunk a csomagjainkat, elmentünk enni valamit és kicsit megnézni a várost. Fresh Air bogarat ültetett a fülembe, hogy reméli, hogy meglesznek a csomagjaink, mire visszaérünk. Nem volt elég megtanulni a bogarait... Visszaértünk, meg voltak a csomagjaink, mi pedig kerestünk egy helyet, ahol rostokolhatunk 22: 45-ig, amíg megérkezik a mi Orient Expressünk. Ökoanyánk telefonja lemerült, enyém nem működik külhonban, így maradt az elszigetelődés. Nagy nehezen rájöttünk, hogyha az én aksimat belerakjuk az övébe, akkor majd mindjárt telefon világkonferenciát is tudunk tartani. Jön az sms, Girly-től: "Bia úton van felétek, nem rég ült fel a vonatra, Nagyváradon felvesz titeket". A nap meglepetése volt ez. Ha bárki iróniát vél felfedezni a hangomban, ne tegye, hiszen én nem olyan családból származom... A vonat, röpke 7 órás várakozás után, befutott, Bimbuska integet, örül nekünk. Mi is neki. Az utastársa egy száj be nem állós néni, akinek tényleg beállt a szája folyamatosan. El alszunk a vonaton, én néha nem tudom hol vagyok... Aztán arra ébredek, hogy fázom, magamra rángatom a farmer kabátomat, de kinézek az ablakon és úgy érzem, hogy az északi sarkra jöttem. Beérünk Gheorghenire, leszállunk a vonatról, ismerős arcokat vélek felfedezni az állomáson. Jé, a portugál barátaink integetnek nekünk. Vagyis csak az egyiket ismertem meg, mert az ő csapatuk is változott. Megölelgetnek minket, valamit makogok, azt se tudom, én, ki vagyok. Beülünk a taxiba, felérünk az arborétumba, de senki sem fogad minket. Előkeressük a topmanager életű főszervezőnket, aki beorientál minket a szobánkba. Lefürdünk, elkészülünk, kicsit alszunk, de nem sokat, mert a topmanager életű főszervezőnk bekopog a szobánkba, hogy reggeli van. Kérdőre vonom, hogy mi az, hogy nem hozzá ágyba a reggelinket, hm? Erre nevet. Mondom neki, ne nevess, hanem hozd ágyba. Ezt már én se bírom, elnevetem magam. Lesétálunk az ebédlőbe, közben találkozunk a német nációval, akik sorban megölelnek és gratulálnak a szerencsés megérkezésünkhöz. Találkozom Girlyvel, aki megölelget és gratulál nekem, a kis hősnek. Sorban mindenki jön, ölelget, kezet fog, puszit ad, én pedig elérzékenyülve állok ott, nem is értem mi történik? Ez most egy ilyen elérzékenyülős post. A napi értékelő csoportban Girlyhez kerülök, ami nekem azért jó, mert Ő tudja a hátteret is, így bölcsebben tud tanácsot adni. Mindennap 2-kor lefekvés, 7: 15kor kelés, utolsó napra már zombiképzővé vált a tréning. Közben sokat beszélgetek Olaszanyámmal, Portugálbátyámmal, Olaszszerelmemmel, Németapámmal. Vele főleg az utolsó este, amikor már csak ők és a portugálok voltak ott. Ja, meg mi. Németapám elmondta, hogy nagyon büszke itt mindenkire, hogy ilyen jó projekteket csináltunk. Rám is büszke, hogy ilyen jól megszerveztem a mi eseményünket és, hogy ilyen jól fejlődött az angolom. Eközben én, mikor nem épp elérzékenyülök, King Kong módjára verem a mellkasom. Megköszönöm, hogy itt lehettem és megmondom, hogy szerveznie kell még egy ugyanilyen tréninget, hogy az Ő napi értékelő csoportjába is kerülhessek. Azt is megkérdeztem Tőle, hogy kaphatok-e valami feedbacket, hiszen valaki, azt tanította nekem, hogy ez fontos a részvevőknek. Nevet rám és funny faces coming.. (: Majd kedvesen arra tereli a beszélgetést, hogy mennie kell, mert 5 perc kell neki a bepakolásra. Ezen én nevetek. Egyik szemem sír, másik nevet.
Majd mikor a taxi megérkezett, mindenki mindenkit megölelget. Portugálbátyám inkább szorongat, bordám összetört. Szendén megkérdezem, hogy nem tudná-e az elmenését gyorsan csinálni, mert nem szeretnék közönségben sírni?! Erre mindenki nevet, szeretem én ezt.
Másnap csak 6-an reggelizünk, nagyon furcsa. Nagy hiányoznak/tak. Elmegyünk várost nézni, és persze a bőrőm visszafelé nagyon fáj. Természetesen utolsó nap leégtem. Az utolsó órák nagyon lassan telnek. Lefürdünk, összepakolunk, kinyitom a bőröndömet legalább háromszor, majd ugrálok rajta, hogy be tudjam csukni. Végül kiskutyázunk, ugyanis közben kibújtak a kuckójukból a kb. 6 hetes kiskutyák. Körbe járom az összes termet, ahol voltunk, de hős vagyok, mert nem sírok. A máltai lányok mennek előre a taxival. A taxi lefelé menet elromlik - ennél rosszabb már nem lehet. Leérünk mi is, de hol van a Fizetős lány? Miért nem jön? Le fogjuk késni a vonatot. Összedobjuk a pénzt, ott vagyunk a pályaudvaron, vonat sehol. Hajam, agyam eldobom, nem érte, hogy ennyi szar, hogy történhet? Vonat megérkezik, nem találjuk a helyünket. Kerek fejű kalauz bácsi eligazít, felmegyek a legmagasabb ágyra, olvasok kicsit, majd álomba szenderülök. Arra ébredek, hogy Bimbuska kiabál: "Ágota azonnal kelj fel és add ide az útleveled!", mi vagy Te az anyám? Felvágom a szemeimet, előhalászom az útlevelem, ledobom nekik. Sehol semmi határőr, minek sürget? Mindegy, vonat elindul, már nincs messze Budapest. Érzem. Telefonom kopog, ZénóZebulon az, érdeklődik hol létünk felől. Ez kb. hajnal 5-kor van, én rögtön válaszolok, Ő is válaszol, én visszahívom és bocsánatot kérek, hogy felkeltettem. Kicsit beszélgetünk, mikor letettük olvasok, majd újra megkeres az álommanó. Kb. 7-kor kelek fel, megint, kerekfejű kalauz bácsi instruálja a máltai lányokat magyarul, hogy 10 perc és összeszedi az ágyneműt. Összehajtjuk, odaadjuk, szenvedünk. A vonatunk késik, para van, hogy lányok nem érik el a repülőgépüket. Beérünk a Keletibe, lányokkal ölelkezés, ők futnak. Én is, egyrészt, messzire el tőlük, másrészt meg az ágyamba bele. Hazaérek, nem vagyok álmos. Pakolok, majd kb. fél óra múlva mágnesként hív az ágy. 2 felé felkelek, lemegyek a nappaliba, visszaesek a kanapére, tv-t néznek. Néznék, ha nem aludnék el rögtön. Azt álmodom, hogy Olaszszerelmemmel Quimby koncerten vagyunk. Álmok, vágyak, amiket csak kívánni kell és úgy lesznek. Most azt kívánom, hogy úgy legyen. Miss you guys...