Gyászolok. Bár közel-távol nincs közöm hozzá, de mégis ott voltam. Nem tudom rejtjeles üzenetben leírni.

Ők voltak Taft és Tefal. Taft, aki mindig kitart és Tefal, aki mindenre gondolok. A barátaim. Velük nyaraltam, jól éreztem magam. Egyszer csak mind a ketten eltűntek, engem egyedül hagyva, sok ismeretlennel. Akartam írni sms-t valamelyiküknek, hogy igazán kijöhetnének már, hisz ezek az emberek megesznek elevenen. A szemükkel. Aztán valahogy mégis úgy éreztem, jobb, ha most nem írok. Hátsó ülésről, utazás közben oké, smst írni. Medence partján, barátokat hazaszállító barátnak smst írni, oké. Most nem az. Ültem, vártam. Szugeráltam az ajtót, közben valahogy furán facsarodott a szívem. Sosem éreztem ilyet, eddig. Egyszer csak megjelent Kampányoló az ajtóban. Rám mered, én vissza rá. Nem értem igazán, hogy mi ez a szomorú szem, amit azt hiszem, mások, az önzőség miatt nem látnak, mert a barátai pletykára várnak. A kilincs még meleg, berontok Nővéremhez, aki a szatén közt fekszik, szemében hasonló szomorúság. Ha már némán kommunikálunk, a szememmel megkérdeztem, hogy mi történt itt, miközben engem megettek? Csak annyit mondd, hogy Kampányoló kérdezett tőle egyet s mást. Hirtelen nem értem, akkor most mi történik? Hol van az a bűvös 7 év, ami után a házasságok tönkre mennek? Ilyen gyorsan elrepült volna az idő? Nővéremet próbálom ölelgetni és mondani Neki, hogy, ha most kell kijönni a könnyeknek, engedje szabadjára őket. Megtette, én pedig tovább ölelgettem, mert hiszem, hogy az ölelésnek gyógyító ereje van. Ebben az esetben, nem eléggé. Kampányoló néha benéz, élünk-e még. Az órák nagyon lassan telnek, a pletykára éhes emberek nem akarnak aludni menni, pedig Nővérem már szeretne a saját szobánkban aludni. Kampányoló megkérdezi, hogy elküldje-e őket? Rózsaszín ég projekt. Nővérem tiltakozik, Kampányoló pedig tovább keveri nekik az italokat, nevet velük. Elhatároztam, hogy én csak őrzöm Nővérem álmát, nem alszom vele. "Két csiga ôrzi az álmát, szunnyad az ág sûrûjében" - ez jut virrasztás közben eszembe. Aztán nem bírom tovább, arcomat a kezembe temetve elalszom. Nem tudom mennyi idővel később arra ébredek, hogy valaki néz. Ketten néznek. Ők ketten. Megkockáztatok egy fél mosolyt, hátha csak álmodtam ezt az egészet. Szemem kitisztul, továbbra is látom a szomorúságot - nem álmodtam. Nővérem beveti magát a zuhany alá, addig Kampányolóval próbálok valamit csinálni. Mikor benne vagyok, akkor se tudom mi lesz a következő lépésem. Veszek-e egyáltalán levegőt? Vettem. Próbáltam megtenni, amit egy ötéves megtehet. Ott van, amikor kell, aztán akkor, amikor nincs. Éjjel és reggel fejemre húztam a takarót, jelezve, hogy én igazából nem is vagyok ott. Sokáig nem tudtam aludni, akarva akaratlanul hallottam a suttogós gesztust. Áthelyeztem Nővérem takarója alá a béka lábaimat, érezze itt vagyok. Fura ez, az előbb mégis el akartam tűnni. Valami furcsa, akrobatikus mozdulattal visszaszorította a lábamat. Hallom, ahogy zokog, a szívem megszakad érte. Értük. Igazából nekem is sírhatnékom van, de tekintettel vagyok Kampányolóra, aki mellett előző este két nő röhögött, ma pedig kettő sírna. Épp elég, amit most átél, szaténpárnámat megszorítom, nem sírok. Forgok, mint egy hülye, a sötétben elkapom Kampányoló szemeinek pillantását, de lehet, hogy csak hallucinálok. Lassan, mikor már hallom a megnyugtató horkolást, elaszom én is.

Másnap reggel, szintén álmot remélve, nyitogatom a szemem. Nem álom volt, rájövök elég gyorsan. Kampányoló becsomagolja a barátait és Pestre szállítja. Elköszönök tőlük, bejárom a nyaralót, Nővéremet kicsit egyedül hagyva. Hullamosó barátomnak csak annyit mondok: sapka. Érti, mosolyog, tovább köszöngetek. Kampányolót megkérem, hogy hozzon nekünk valami ételt és, hogy vezessen óvatosan. Viccesen mondja, hogyha dél körül nem jön kezdhetek aggódni. Mert mintha eddig nem? Kicsit vele nevetek, Ő is csak kicsit. Nővéremmel napozással és lelkizéssel ütjük el az időt. Ismét átélem, hogy nem tudom fogok-e a következő pillanatban lélegezni. Nővérem figyelmét Indigója tereli el, aminek csak az elektronika ördöge vetett véget. Kisüt a nap, végre. Nővérem fejét kicsit megmaszom, hátha jobb lesz a kedve. Nem hiszem, hogy nevetgélni volna kedve, de ez volt minden, amit akkor adni tudtam. Megnéztem az emailjeimet, Nővéremre gondoltam, hogy talán nem kéne dél időben a napon feküdni. Megjelenik mögöttem, a szobában tovább alszik. Ha már haláltusa, ZénóZebulonnak írok egy smst, hogy megérkezett, amit várt. Feleszmélek, hogy paradox az élethelyzet. Ettől csak még rosszabb. Épp a medence vízszintjét akarom növelni én általam, mikor megérkezik Kampányoló, aki nem lett jobban. Értesít, hogy megkapta az smst. Néhány pillanatig nem tudom, hogy mit is fogok tenni - ismét. De most már az itthoni helyzeten is gondolkodom. Elpakolom a koncert szettit, még ott tartok, hogy haza. De előtte megkérem Kampányolót, hogy ellenőrizzük a nyaralónkat, ha már Szárszón vagyunk. Megnézem mind a három nyaralót a telken, ellenőrzöm az összes téglát. Kiszedek pár gazt, gondolkozom, hogy gyorsan a füvet is lenyírom. Mindegy, csak sokáig. Kimászom a kerítsen, megszemlélem, kik nyaralnak most. Megszámolom a parton a köveket, megvannak. Itt is kéne fűnyírás, de ez már nem az én reszortom. Kénytelen vagyok visszaülni az autóba. Próbálom orrommal kipuhatolni, mi is van. Addig is elmesélem az autóval árokba borulós történetet. Nővérem és Kampányoló nevet. "Jézus is segít, ha baj van" Később aztán letisztul mindenki számára, hogy a sors is azt akarja, hogy nevessünk. Bár a lábamhoz most a sírás illene. Az olyan ötéves lenne. Nővéremtől megkapom a pipacsos papucsát, átveszem a koncertgatyám. Előtte persze ettünk, a megjegyzéseimmel némi mosolyt tudok az arcukra csalni. Öröm ez nekem. Kapolcson megtaláljuk a mi Tibcsink kiállítását, Közben Kampányoló ingázik köztünk és az ő eltűnt kitelepülése között. Aggódom, de inkább Anne szídásával töltöm az időt, minthogy ez látszódjon rajtam. Fotózkodás, de ezt már leírtam. Cuncit kapom telefonvégre, elpanaszolom neki az én tusámat. Megértően hallgat engem, én, pedig elmondom, hogy "nem tudok az lenni, aki lenni szeretnék". Nővérem elkapja ezt a mondatomat, gyorsan lerakom, hiszen benne ülök egy autóban. De Cunci mondatai az Ő-én gyászról forognak bennem, mint valami kés. Alszom, ébren vagyok, nézelődöm, hallgatok. Tök mindegy, csak ne sírassam meg magunkat. Beparfümözzük Nővéremet, meg magamat, elindulunk a koncertre. Első sor, vip szektor. Nővérem fotóz, én csendben haldoklom. Amikor autó van egy szerpentinen már zokogva kiabálom, hogy "kócos kis romantika, tejfogával a szívembe mar". Megmondom Neki, hogy rosszul vagyok, megkeresem Kampányolót. Mint űzött van rohanok ki a tömegből, az emberek érdekes módon utat adnak nekem. Könnyeim folynak. Persze titkosan, senki se tudja meg, épp elég nekik a saját szomorúságuk. Kiesek a tömegből, egyenesen a sárba. Még egy cipőm ment tönkre. Kampányolónak a helyemet, csak 4 smsben tudom meghatározni, mert nem látom, mit írok. Mire rám talál megnyugszom. Megnyugszom, mert nem lehetek ennyire egoista, hogy a saját, hozzájuk képest hangyányi, bajommal traktálom őket. Most főleg őt. Negyed óra múlva a lelkünkkel Dunát, vagy ha akarod és közel van Balatont, lehetne rekeszteni. Hallgatok, csak néha szólalok meg. Akkor sem mondok túl okosat. Magunkat síratom. Mire elsírnám magam, újra, Nővérem érkezik hozzánk, hogy induljunk haza. Kérdezget mi volt velem, elmesélem, hogy rosszul voltam. Csak ennyit, nem kell több. Ígéretemnek ellentétesen a kocsiban elalszom, gyászoltammal álmodom. Aztán Balatonvilágostól inkább nyitott szemmel nézem az eseményeket, közlöm, sok az autó. Akinek van szeme, látja. Nővérem elaludott Kampányoló mellett, azt csodálom, hogy Ő maga nem. Igyekszem szóval tartani, nem annyira akaródzik neki. Megértem, visszavonulok. Éjjel nem hord az ember napszemüveget, így ismét magamban zokogok. Lassacskát aztán Kampányoló kérdez, merre is vigyen engem? Ismét közlöm, a fejlett intellektusommal: haza. "Hoppá, elfelejtettem feladni az elveimet" - jut eszembe. Nővérem lakályához érve, búcsúzom, ölelgetem. Míg bemennek ismét könnyeket hullatok, mostmár definiálatlanul. Apró léptekben jön ki belőlem a szomorúság. Kampányolót, vállára dőlve, navigálom, majd sűrűn bocsánatot kérek, mert tartásilag a készleteim végesek, sajnos. Hümmög, maradok. Lassan hazaérünk, ennek is vége. Egy bölcsesség jut eszembe, de úgy véltem, hogyha ezt benyögöm, jön az apokalipszis. Ez volt az: "Non llores porque ya se termino, sonrie porque sucedio", avagy "Ne sírj, mert vége lett, mosolyogj, mert megtörtént" Megvárom míg elporoszkál a ház elől, megáll a sarkon. Mit hagytam nála? Kicsit álldogál, megy tovább. Kicsit állok a kerítésnél, hátha jön még valaki. Ötletem lenne...
Itthon aztán a várt apokalipszis megérkezett. Világosodás, könnyekkel karon fogva, megérkezett. Vízgyűjtő megtelt, lelkem e része meghalt, nem tudom mikor lesz a temetés. Lesz-e egyáltalán. Reggel ismét rájövök, nem álmodtam. Ez az elfogadás időszaka.