A rég nem látott Barát felcsörgetett engem, éjnek idején. Azaz pár perce, általam kezdeményezett telefonhívás után. Először is az sokkolt, hogy egyáltalán eszébe jutottam. Aztán az, hogy megkérdezi hogy vagyok? Ez ma ilyen sokkolós nap. Kedvesen visszakanyarodott a "szarul, de büszkén" kijelentésemből, magára. Kedvesen mesélgetett, bár nagyon igyekeztem figyelni, nem sikerült. Próbáltam magamhoz térni. Majd miután jól lettem, újra sokkolt. A szerelmi életével kapcsolatban kért tanácsot. Bassza meg a jó élet, miért mindenki tőlem kér szerelmi tanácsot? Ha már arra gondolok, hogy szerelem, rögvest elsírom magam. Szép dolog valóban, lila köd meg minden. De, sajnos eszembe jut az enyém. Ami már koránt sem. Azért kérdezgettem, hagytam, had beszélje ki magából. Egy "ühüm", "aha", "teljesen igazad van" kijelentéssel és egy pár "te mit tennél az ő helyében?" kérdéssel meggyógyítottam. Vagyis inkább ő gyógyította meg magát. Ezért aztán igazán érdemes volt felborítani az én, egyébként sem békés, lelkemet. Nem is értem magam, hogy miért zokogok megint... Jön a klimax meg a körszakáll. Meghasonlok. Igazából ez nem is zokogás, hanem olyan, mint valami rossz remegés. Könny elég ritkán jön, csak úgy van ez a jó kis, velős szar hangulat.

Miközben Barát mesélte az ő életének folyását próbáltam feldolgozni, azt az egészen aprócska és kabaréba illő történést, hogy az emberek, akiket szerettem szépen sorban elhagynak. Kezdődött Tortással, aki valószínüleg nem kíváncsi már arra, hogy hogyan estem le a vonatról és azt a kérdésemet sem kívánja meghallani, hogy szerinte ehhez vagy ahhoz a nadrágomhoz éppen melyik felsőm illene? Arra a kérdésre sem akar reagálni, hogy milyen volt angolföldeken. Aztán D. étlapján kerültem a mókusok elé, aki mást talált magának, akit lányául fogadhat. Nekem az utóbbi időben már csak rossz volt a vele való kontakt, de most, hogy egyáltalán nincs csak még jobban érzem a hiányát. Balerina sem gondolta úgy, hogy kellenének neki a bíztató szavaim, mind a karrierjével, mind a tanulmányaival kapcsolatban. Tűzoltómnak és másoknak sincsen már szükségük a segítő, bátorító, támogató szavaimra. Olyan csodás ez, mint a balatoni nyaralás a családommal. Már látom magam előtt a képet, amint 70 évesen hetente egyszer valami kedves ápolónő rám nyitja az ajtót, hogy vajon élek-e még? Ezt valakinek múltkor elmeséltem, nagyon nevetett. Furcsa, hogy régebben azt gondoltam, hogy majd társasági lény leszek, mikor már nyár lesz. Egy szabad napom, főleg estém nem lesz. Ehhez képest adok még magamnak pár napot, hogy potenciális "suicide bomber"-nek kiáltsanak ki. Jó lenne tudni vagy legalább egy halványt fénysugárt látni abból, hogy ennek hol a vége. Vagyis, hogy van-e vége?

Közben eszembe jut egy híres mondat, amit legutóbb Nővéremtől sikerült hallanom: "mindenkit arra kell használni, amire való". Most, hogy ez eszembe jutott kicsit megállt bennem az ütő. Rávilágított arra, ami. Talán mégis el kellett volna utazni arra a 3 hétre Svájcba. Takarítani kint is, bent is. Ha most kínálná fel mégegyszer, azonnal igent mondanék, csak vigyen ki engem ebből a zajos magányból. Nem érdekelne, hogy ki és mit nyarvog a 3 hét miatt, hogy jaj, mi lesz vele közben? Valószínüleg ugyanaz, mint velem, amíg ő távol van. Majd továbbá, amikor visszajön és ugyanúgy nem jelentkezik. Lassan kezdem megérteni a felnőtt kort és a fiatalkori öngyilkosságot miértjét. Szeretem az ilyen barátokat, mint Barát, aki még a néma, majd egyre hangosabb segélykiáltásokat sem hallja meg. Tőle akár ágyúval is lőhetnék az S.O.S bombákat, mellőle, akkor se venné észre, hogy talán ő is adhatna valamit.
Ha már így belelovaltam magam a depresszióba, Tortás még mindig nem jelentkezett. Gondolom érzi, hogy valami nem jó velem, ezért jó messzire elkerül. Megvárja míg kicsit elmúlik, hogy aztán jelentkezhessen. Azt várhatja, mire ez elmúlik. Nem mintha tudna segíteni rajtam. Bár a próbálkozásokat nagyra értékelném. Nem szeretném felhívni, mindig én tettem mostanában. Arra meg igazán nincs szükségem, hogy az anyját pisszegtesse maga mellett, miközben én már épp könnyeket hullatni készülök. Jó lenne, ha most itt lenne valaki. Nagyon szükségem lenne egy vállra, amin sírhatok. Jelenleg Tortás van a legközelebb, de ugye nem gondolom, hogy ő most átjönne? Mentségemre legyen mondva, megtörtem a jeget, felhívtam. No reaction. Gondoltam még Nővérem megmasszírozott vállára is, de azt hiszem neki, most nélkülem is, van elég baja. Meg már késő is van, ő nem insomniás. Cunciban biztos lenne annyi, hogy segít, de nincsen szükségem a "hát, akkor téged tényleg ilyen könnyen el lehet felejteni" mondatokra. Kézen fekvő segítség, Anyukám. Valószínüleg kettő mondatot bírnék neki elmondani anélkül, hogy Nagyim ne szólna fel, kérdő hangsúllyal, hogy "hol vagy?", Anya azonnal előtte teremve mondaná, hogy "itt". És így ki is fújna a mi kis Anya-lánya lélekelemző beszélgetésünk. Erősen gondolkodom, hogy ki lenne még az, "ki megért és segít, ha vígasz vagy tréfa kell" (Nővérem! ismerős?), de nem jut senki más eszembe, aki örömmel és segítőkézséggel fogadná az éjjeli telefonhívásomat. "ellenséges szélmalmoktól zavaros szellemek, nincsen veszély - mondják, csak képzelem" (koncert verzió forever)