GoGo

Holnap megyek haza! Ez már biztos, mert megvételeztem a vonatjegyet. Közben pedig, gondolatban, felállítottam A diagnózist. Persze, nem a sajátomat, ez nem az én feladatom. Műkedvelőről írtam egy kisebb gondolati disszertációt. Elmentünk ma Balatonfüredre, ahol most már kétszeres nosztalgiasétát tettem. 2-3 órát sétáltunk, miközben Műkedvelő el-eltűnt, aztán megkerült. Nem művelhette az ő káros szenvedélyét, mert ő volt a sofőrünk. Másfél óra után már sietni akartunk haza, mert aggódtunk a ház és a betörések miatt. Mi, lányok, még el szerettünk volna menni Tihanyba, mert onnan szép a kilátás. Műkedvelő, miután mérgesen és ingerülten többször rám szólt, utasított minket, hogy akkor most irány az autóhoz, megyünk haza. Közben a holnapi uzsonna csomagomhoz vásároltunk hozzávalókat, rohanva. Azon gondolkodtam, hogy ezek már az elvonási tünetek-e?

Itthon aztán a testvéreim felkutatásába kezdtem. Még Füredről hívtam Nővéremet, hogy láttam egy helyes teknősbékát, érdekli-e, de gondolom épp Királylány megkoronázta őt. Itthonról felhívtam Kampányolót, él-e még, majd közvetlen utána Nővéremet. Miután egyikük sem mutatott reakciót, rájöttem, hogy teljesen olyan voltam, mint Nővérem lánya, aki, ha nem éri el az egyiküket, felhívja gyorsan a másikat. Ez nem akarattal történt, ezért gyorsan meg is osztottam ezt egy 50 oldalas sms formájában Nővéremmel. Hiányzik Ő nekem. Helyesbítek, ők. Kampányoló fejére nőtt kis hazánk, avagy elirigyelte Anyától a munkaidejét, ami tényleg így van. No, persze, tudom, hogy „ami egyszer volt, újra nem jön el", igyekszem fel is fogni és elfogadni. Próbálom ezt a középúton kezelni, nem nagyon örülve és nem nagyon szomorkodva. Csak a környezetem tudja megmondani, hogy sikerült-e?

Már érzem az otthon illatát, a kommunikációs csatornák kiszélesedését (Internet), társasági életem bővülését. Csak már ott tartanék...