Tegnap, hagyományokhoz híven és betartva mindenkinek, 3 óraiztunk Szaktanárral. Ilyenkor minden és mindenki előkerül, mindkét oldalról. Az én világomat mindig megváltjuk avagy elősegítjük annak fejlődését. Mondtam is reggel Anyának, hogy bírom a fejét, bár egy alaktalan alak. No középút. Holnapra (honlapra?) tesszük az értékeket, lapátra a rosszakat. Az intézményünkben ezt nem tudom megcsinálni, akárhol nem megy. Ki kell onnan szabadulni, a szabad levegőre, ahol minden és mindenki egyformán ismeretlen. Ahol egyenlőek vagyunk. Nem jönnek diákok és nem nézek bután, majd megbántva, hogy van valami más. Csak én vagyok, ami önmagában véve fura, ha úgy értelmezem, vicces. És természetes, nekünk, diákoknak. Van még valami, ami ezeknek a szeánszoknak a lebonyolításában hátráltató (ha akarom gátló)tényező: az idő. Van-e, nincs-e (leginkább ez)? Ha van, akkor meddig? Ha nincs, akkor mikor? Van még száz kérdés, amit ebben a reggeli zajos magányban felesleges lenne feltennem, úgyis megválaszolatlanul maradnának.
Reggel Anya azzal keltett, hogy Matematikus kolléga csúnyán összetörte magát, fáradtsági okokból. Megőrülök ettől, hogy Anya a munkahelyi rémhíreivel ébreszt. Nagymamám helyett, nagymamám ő. Mármint Matematikus kolléga. Szoktunk lélekmaszériát tartani munkaidőben, majd nála, vagy nálam. Közben majszoljuk az általa sütött palacsintát, általa eltett lekvárral. Előtte, még a munkahelyen majszolom az általa főzött bármit, az általa hozott dobozban. Érdekes, mert vele van középút és nincs meg a kommunikáció hiánya. Üzentem Anyával, miközben telefonáltak ők, hogy a nemrég virtuálisan megült szülinapján nem így egyeztünk meg, hogy így vigyáz magára. Amennyire arcizmai engedték, nevetett. Kényszer szabadsága alatt, bár nem tart audienciát, én mégis felkeresem őt. Nem ígérem a palacsintát, ez nem az én reszortom.
Majd' elfelejtettem, hogy ma Csodamusical főpróba lesz. Tegnap szokatlanul kedvesek voltak, megtanultam a lépéseket és bátorítottak. Ki kellett csak nyílnom nekik? Fél éjfélre haza is értem... Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz ez az előadás, mert, ha igaz a mondás, hogy a csúcson kell abbahagyni, akkor ezt nem kéne erőltetni. Viszont, ami jó, van új Kis Rudolf. Halálfiú mutatta be nekem a kissrácot, aki 9 éves. Újra Elisabeth (Csodamusical) lázban égek. Tegnap az egészet végig énekeltem, miközben folyt a próba. Furán néztek rám, aztán megkérdezték, hogy tudom-e az egészet? Néhány dalban magamra találok és ez csodálatos érzés. Már - már sírok is önmagamon, hogy milyen mély érzésű emberpalánta vagyok, majd inkább nem, mert ezt sokan nem értik. Idézzek? Jó, ti akartátok.
És elveszthetsz, hidd el,
ha börtönbe zársz.
A fészkedből elszállok én.
Hogy megtarthass, az kell,
hogy hadd higgyem már,
az élet, mit élek, enyém!
Egy társ kell, egy barát,
ki megvéd, ki átölel,
ki megért és segít,
ha vígasz vagy tréfa kell.
De hagyja, hogy éljek,
szabadon, mint a lélek,
mert így vagyok csak én!
----------------------------------
Próbáld meg egyszer, és az én szememmel láss.
Akkor tán érthetnénk mégis majd egymást.
---------------------------------------------------
Ha megért egy barát, az felér most bármivel,
Én megyek, ha viszel és vagyok, ha bármi kell.
És az egész Lehull a fátyol. Aki jön, mert jön, remélem, hallgassa ezeket, mert én lenni bennük.
