Nem fogom (tudni) tagadni, hogy fájt. És azt sem, hogy magam körül jártam egy ideig. És azt sem, hogy, de igen, bántottak. És a barátaimat. Mostanában sokan, sokféle képpen. Alig győztem kiheverni, jött a következő. Jött a suli, jöttek az újak, jöttek az oltogatások. Jött az, hogy olyanért csesztek le, amit nem is sejthettem.
Émile Ajar megírta azt, amit napok óta fogalmazgatok magamban. "A kutyát mindig az ölemben hurcoltam és képtelen voltam nevet találni neki. Akárhányszor eszembe jutott, hogy Tarzan vagy Zorro, éreztem, hogy van valahol egy név, aminek még nincs senkije, és csak rá vár. Végül is a Szupert válaszottam, de azzal a fenntartással, hogy megváltoztathatom, ha valami szebbet találok. Fel voltam töltődve felesleggel, és mindent Szupernak adtam. Nem tudom, mit csináltam volna nélküle, az utolsó pillanatban jött, valószínűleg a sitten végeztem volna. Amikor sétáltattam, valakinek éreztem magam, mert én voltam a mindene. Annyira szerettem, hogy a végén odaadtam."
