Schaffer Erzsébet: Álmok völgye
„Itt a hegyek között egy kis faluban voltam egyszer. Ott voltam és mégsem voltam ott. Csak megérkezünk oda, késő este; sűrű köd ereszkedett le a hegyekből, ült a táj felett és betakarta a kis házakat körülöttünk, úgy, hogy semmit nem lehetett látni. Az éjszaka hallottam szüleimet beszélni egymással; azt mondták, ez egy lehetetlen hely, és reggel tovább fogunk utazni. Sajnáltam, magam sem tudtam, hogy miért. Alig vártam, hogy reggel legyen, és láthassam, hol is vagyunk. Sokat ugyan nem lehetett látni. Egy patak folyt végig a falu egész hosszában, egy kis patak;a partját apró kertek szegélyezték, valamivel messzebb zöld rétek terjeszkedtek a f. Nedves fűben kellett járnunk, fagerendák alatt bújtunk át, ezek azért voltak ott, hogy a tehenek ne menjenek át a szomszéd kertjébe. Finom eső szemerkélt, és az egész falu, a patakkal, a rétekkel és a tehenekkel együtt, lágyan, szürkén elmosódva olvadt egymásba. De ez nem a mindennapos szürkeség egyhangúsága volt; valami tejszínű köd úszott a táj felett. Talán ennek köszönhető, hogy én ezt a falucskát a mai napig nem felejtettem el. Az éreztem, itt biztos boldog lettem volna.Csak ki kellett volna várnunk, hogy a köd felszálljon. Itt, ebben a kis faluban a rétek zöldebbek és bujábbak voltak, mint másutt, az erdők susogóbbak és árnyasabbak. Itt szebben sütött a nap, meleget adott anélkül, hogy égessen, itt minden virág és fa összenevetett volna, amikor a köd felszáll. Ebben a kis faluban várt rám valaki. Túl patakon és a ködön, valahol az erdő szélen, ezt egészen biztosan tudom.
Ott várt rám, kitárta a karját, erős, mégis gyengéd volt az ölelése, mosolygott, tele életkedvvel és szerelemmel. Még ma is, ha valakivel találkozom, aki úgy tesz, mintha régóta csak rám várt volna, arra a falura és arra ködre gondolok. Kutatón nézek a tekintetébe. Lehetséges lenne? Ő volna az tényleg? Ő, akivel én kéz a kézben vándorolni tudnák, a patakot követve, az erőkön át; nyári lángolásban, az ősz aranyszínű fényében és messze néző fehér hómezőkön át. Keveset szólna, és azt is csak egész halkan. Azt a szót, amire mindig vártam. A hallgatása többet mondana, mint mások beszéde. Megértene, jobban, mint bárki előtte, jobban, mint ahogy én magamat megértem. Nála otthon lennék, magánál tartana. Azt tenném, amit szeretne, és amit szeretne, az lenne, amit mindig is tenni szerettem volna. A nevetéséből felismerném. Mert csak ő tud úgy nevetni, hogy nekem is mindjárt nevetnem kell, könnyel a szememben és boldogsággal a szívemben. Mindig, amikor nyári reggel köd ül a tájon, tudom, hogy meg kell találnom, mert még mindig rám vár. Keresem és félek. Mert mi lesz, ha megtalálom? Akkor nincs tovább, nincs többé keresés. Minden értelmet kap, végső megoldást, nem lesz többé én, nem lesz távolság, és nem lesz holnap. Csak mi, csak együtt és ma – örökre.”
